Csillagbérc

Megpróbálom elképzelni a szituációt, amikor valaki az egész napos melóból hazaérve, az otthon melegében, a lecsendesedésre, pihenésre és feltöltődésre szánt értékes idejében leül a számítógép, telefon vagy akármi elé, és elkezd bőszen híreket olvasni. Ez a második műszak. Ilyenkor jól felvértezi magát az értő olvasásnak teret nem kínáló, adekvát viselkedéssel, és csak pörget. Lassan kilép a közönyből, és fokozatosan megtelik félelemmel, irigységgel, dühvel, büszkeséggel, és ahelyett, hogy elengedné magától ezeket a szörnyen negatív tudatállapotokat, egyre inkább érzi magában a vágyat, hogy önként vonuljon a háborúba. Figyelem! A humorérzéket, szeretetet, elfogadást és a béke örömteli állapotát tessenek azonnal kidobni, nehogy megzavarják a kommentelésre szánt pusztító energiákat.

A híreket látva folyton megy a szörnyülködés, hogy milyen már ez a világ, amiben így kell öldökölni egymást, és lám, az emberiség nincs meg háború nélkül. Most már fegyver sem kell hozzá, éppen elég nekünk a facebook is. A hírek szerkesztői tökéletesen manipulálnak, és mi úgy ragadunk fegyvert parancsszóra, mint a jól képzett katonák. Több száz vagy akár több ezer kommentet is megkíván egy-egy olyan fontos téma, mint hogy olvassunk-e a gyereknek Bartos Erikától meséket. Ne is tagadjuk, mardos, feszít, szinte elpusztít a vágy, hogy hozzászóljunk ezekhez a rendkívüli, vérlázítóan komoly témákhoz. És lám, leöljük egymást. Akár olyan kaliberű ügyekbe is belemegyünk, hogy kinek melyik a kedvenc együttese. Dobáljuk a negativitást, az istentelenséget egymásra, csak nem gondoljuk végig, hogy tulajdonképpen kinek is lesz ez igazából rossz. Vajon akiről szól a cikk rosszul fog ettől aludni? Nem hiszem. Vajon, akinek olyan jól megmondtuk a magunkét, ő rosszul fogja érezni magát a véleményünktől? Nem hiszem. De mi, mi igen. Minden bántás, sértés, vádaskodás éppen hozzánk talál vissza. És nem értjük, miért vagyunk betegek. Nem értjük, hogy miért nem vagyunk boldogok. Nem értjük, hogy miért vagyunk ilyen szerencsétlenek. Keressük mindenkiben a hibást, keressük mindenkiben és mindenben az okokat, csak éppen magunkban nem. Pedig mi csak az igazunkat védtük! De milyen igazságot? Miért is keresünk mindenhol igazságot? Nincs igazság, ebben az értelemben, és nem is kell keresnünk. Te így gondolod, én másként, Mari néni meg megint másként, és mi mind a másikat akarjuk hülyének nézni, nem pörgetve végig a játékot, mert akkor látnánk, hogy az összes többi szemében pedig mi vagyunk azok, akik rosszul élnek, rosszul gondolkoznak.

Ám itt nem áll meg a dolog, mert lehet, hogy egy ilyen apróság láttán még mész is tovább, de aztán ott a politika, a jelenleg az egész világot foglalkoztató helyzet, és abba már egyszerűen muszáj beleszólni. Mégiscsak jobb lesz az, ha mindenki tud róla, hogy mi hogyan vélekedünk. Ha pedig senki nem reagál, ott ülünk, és mint egy kocsmai verekedésnél, úgy várjuk, hogy végre valaki véletlenül belénk ütközzön. Az aztán akkor jól megkapja majd a magáét! Mehet rá az összes düh, félelem, a kontrollálatlan erőszak, ahogy csak kifér. Érdemes volna azonban ezt a szituációt jó alaposan megvizsgálni. Tehát ott ülök a gép előtt, vagy nyomkodom unatkozós időmben a telefonomat, természetesen egyáltalán semmi más nem mozgat meg csak a vásárlás, a még több cucc, vagy a mások dolga. Miért? Mert nem akarok a mostban élni. Nem akarok jelen lenni. Nem akarom a csendet, nem akarom, hogy magammal kelljen foglalkoznom. Az nagyon félelmetes! Minek is, ha ott van annyi mindenki más? Elolvasom a napi bulvárt, ja, nem, várj, elég csak a címeket! Tehát elolvasok egy végletekig hatásvadász címet, és az azonnal aktiválja a bennem élő tökéletesen negatív tudatszintek valamelyikét, akár egyszerre többet is. Meglátom, hogy már legalább háromszázan fröcsögték oda a szuperintellektuel véleményüket, ergo nekem is muszáj, ebből nem szabad kimaradni, hiszen én is legalább annyira szakértő vagyok minden témában. És várok, hogy jöjjenek a lájkok, ezzel megnyerem a fantasztikus önigazolásomat, vagy ha véletlenül nem értenek velem egyet, akkor mehet a kardrántás, és vérre menően lehet a karaktereket dobálni egymás után. Ha sikerül kijönnöm ebből a kommunikációnak aligha nevezhető csatározásból, akkor két variáció lehetséges: elképesztő büszkeség és intellektuális kivagyiság árad szét bennem, ami egyébként alig tart egy rövidke ideig, és a valódi boldogsághoz, békéhez a világon semmi köze; vagy annyira dühös maradok, hogy keresem a következő áldozatot, akiben megmárthatom a kardom. Ez történik. Ezt választjuk. De mégis miért?

Nyilvánvaló, hogy a kommentelésnek, vagy hívjuk nyugodtan becses nevén: ítélkezésnek semmi értelme nincs. Soha nem volt és nem is lesz. Minden kimondott, gondolt ítélet kizárólag énbennem tesz kárt. Minden belőlem kiáradó negativitás éppen hozzám talál vissza. Akkor miért választjuk mégis ezt? Miért hergeljük bele magunkat a vitákba? Miért űzzük az igazunkat? A másiké is éppolyan igazság, mint a miénk. Mindenki számára a másik a hülye. De elgondolkozunk-e rajta, hogy akik elénk dobják ezeket a már-már művészien megalkotott csalikat, csapdákat, manipulatív híreket, azok éppen azt akarják elérni, amit teszünk? Közben pedig hátra dőlve, csodálatos elégedettséggel figyelik, ahogy az ember ember ellen támad, és annyira ölik egymást, önként, büszkén, hogy már régen nem is látják, hogy ki is az az ellenség, aki ellen hadba indultak. Egymásnak ugrasztják, megosztják az embereket, hogy ne nekik kelljen bemocskolniuk a kezüket. Bolondok is volnának, ha egyszer ennyire piti ügy ezt másként elérni. Jobbak vagyunk-e akkor a harci kutyáknál? Ők sem egymást gyűlölik, az ember hergeli, majd kívülről figyeli, ahogy széttépik egymást. Pont ez történik velünk is. Az emberi társadalomnak kezdetektől ismert hatalmi játszmája ez, és ebben a csúcsra járatott, fantasztikusan intellektuális világban mégis minden éppen ugyanolyan, mintha mondjuk az ókorban élnénk. Nem változott valójában semmi. Még mindig nem látjuk, hogy mi történik.

Soha egyetlen háborúnak sem volt még értelme. Soha nem azok harcoltak, akik a hatalomra vágyakoztak, hanem a bábuik. És döngetjük a mellkasunkat, hogy mi nem vagyunk birkák, bennünket nem lehet megvezetni, de ebben a csodásan fejlett, modern társadalomban is éppúgy dőlünk be a legprimitívebb átveréseknek is. Az igazság, azt keressük, persze a sajátunkat. Mert a másé egyáltalán nem érdekel. Akkor lehet-e, kell-e erre objektíven tekintenünk? Hát, nem. Az igazság nem a miénk. Az igazság nem szorul védelemre, és nem kíván háborút sem. Ez, amit mi igazságnak kiáltunk ki, mindig csupán vélemény. Lehet, hogy azonos másokéval, de közben biztosan ellenkezik is megint másokéval. A különbség közöttük csak annyi, hogy melyik szemüveget vettem fel. Arra keresek bizonyítékot, vagy inkább erre? Vagy talán mind jobban járnánk, ha hagynánk az igazságot menni. Nincs rá szükségünk. Pont annyira felesleges, és kizárólag negatív energiákat mozgósító ténykedés ez, mint a múlton rágódni. Az még soha nem változott meg attól, hogy rosszul éreztük magunkat miatta. Meg úgy semmitől sem. Így van ez a véleményünkkel is. Akkor meg miért is szeretnénk annyira győzni ebben a csatában? Vizsgáld csak meg: a győzelem soha nem rejthet magában semmi jót. A győzelem valakinek a veresége, tehát lehet, hogy én pillanatnyilag úszok a boldogságban, mert nekem lett igazam, de közben átgázoltam rajtad. Jobb lett-e ettől az életem? Jobb lett-e ettől a világ? Miért hisszük még mindig azt, hogy egymáson taposva, vérrel kell előbbre jutnunk? Jobb leszek-e én attól, hogy téged rossznak állítalak be? Nyilvánvalóan nem.

Valahogyan el kellene jutnunk oda, ahol felismerjük, hogy csakis egymás felemelése vihet bennünket előre. Bebörtönözzük magunkat a panaszkodással, bilincset húzunk a kezeinkre az ítélkezéssel, amit szóban, vagy csak fejben élünk meg. Engedjük az egót a vállunkra ülni, és ő mint őrült karmester vezényel bennünket a pusztulásba, mert egyáltalán nem célja, hogy te jól érezd magad. Egyáltalán nem célja, hogy megleljük a békét. Akkor nem játszanánk a játékait! Igenis azt akarja, hogy még a cellád ajtaját is zárd magadra, és soha ne is vedd észre, hogy bármikor kimehetnél belőle. Bármikor dönthetsz másként. Mindig van választásod. Az ellenkezőjéről kizárólag az egód, ez a lázadó kisgyerek akar meggyőzni. Téged is, engem is. Valójában mindenkié egyforma. Ha megpróbálnánk mégis a szeretet állapotában élni, akkor messzire elkerülnénk ezt a háborúsdit, a hozzászólásaink tele lennének dicsérettel, segítségnyújtással. Csodálnánk és elismernénk egymásban az önmegvalósítást. Nem aggódnánk semmin. Azon fáradoznánk, hogy az emberiséget felfelé emeljük, és ne nyomjuk ettől mélyebbre. Hová lejjebb? Itt, ebben a mai korban még mindig, már megint csak gyűlölködünk. Végtelen messzinek tűnik a tudatra ébredés. De ennek a megváltoztatásáért csakis mi tehetünk. Nekünk kell annak lenni, akik a hírfolyamban tovább lépnek egó cikkein, szalagcímein, egó kommentjein, és arra törekszenek, hogy békében éljenek, boldogan odadobva az igazát bárkinek. Nem tisztünk senkit sem megváltoztatni. Soha senkit nem lehetett még erővel megváltoztatni. Megtörni igen, megváltoztatni nem. Az elvárások azonnali ellenállásba ütköznek, és ebből nem születhet együtt rezgés. Nehéz időket élünk- mondhatnánk, de a megoldás egyszerű. Az is lehetne. Egyetlen igazi győzelem létezhet: amiben mindannyian nyerünk. Ehhez pedig éppen elég, ha csak a saját múlandó életünk dolgaival foglalkozunk, és elkezdjük megérteni, hogy kik is vagyunk valójában.

A Csillagbérc blog a Mama Manisha Mesék és Jóga részeként nőknek, anyukáknak, gyógyulni vágyóknak, útkeresőknek, úton levőknek, együttrezgőknek, spirituristáknak szolgáltat egy helyet, ahol a lélek pár percre megpihen, ahol kérdések ébrednek, és válaszok születnek.

További mesés és jógás tartalmakért pedig látogass el a

honlapunkra: www.mamamanisha.com illetve a

Youtube csatornánkra: https://www.youtube.com/@MamaManishaYoga

És csatlakozz hozzánk a közösségi média felületein is

Facebook: https://www.facebook.com/mamamanishayoga

Instagram: https://www.instagram.com/mamamanishayoga/

Pinterest: https://hu.pinterest.com/mamamanishamesei/