Csillagbérc

Emlékszel még? 

Emlékszel még arra, milyen érzés volt kilépni a gyermekkorból, és elkezdeni őrülten keresni valamit, valakit, bármit, önmagadat? Emlékszel még a pusztító tűzre, az örökké mardosó vágyra, a tomboló dühödre és a sokszor kétségbeesett rohanásodra innen el a valami más felé? Emlékszel még a tompaságra, a semmit sem akarásra, a széttépő magányra, a kilátástalanságra? Emlékszel még a féktelen bulikra, a soha el nem fáradásra? Emlékszel még a pezsgésre, a végtelen hajtóerőre, az érzésre, hogy tiéd az egész világ? Te hogyan emlékszel arra, amikor beléptél a jogilag felnőtté válásba?

Sokszor jött mostanában velem szembe a fiatalságba visszavágyódás, nosztalgia fellobbanása azok után az idők után, amikor még mindegy volt minden, amikor még nem szorított a felelősség, a rengeteg muszáj, amikor még úgy érezhettük magunkat, mintha bármit megtehetnénk. És talán meg is tettük a bármit. De vajon jó volt ez? Vajon van miért egyáltalán ide visszavágyni? Elgondolkodtatott, hogy mi visz rá ennyi embert, hogy oda akarjon visszakapcsolódni, ahonnan már régen el kellett volna jönnie. Családok robbannak, válások tengerében fuldoklunk, mert nem sikerült leválni erről az időszakról, az útkeresésről. Kicsit olyan érzéseket ébreszt, mint megbukni az iskolában, vagy mint a társasjátékban visszakerülni a korábbi mezőkre egy rossz lépés miatt.  Hogy hopp-hopp, te ezt a szintet még nem ugrottad meg, kezdd elölről! Persze megkaptam a kérdést már többször így negyven felé haladva, négy gyermekkel, hogy nekem nem hiányzik a fiatalság? Nos, nem. Nem ez és nem így.

Egy pillanatig sem kívánnám vissza azt a kilátástalanságot, azt az elveszettséget, a kapkodást, a vágyást, az akarást. Néhány régi nagyon szeretem zenémmel együtt merültem bele az emlékeim forró vízű jakuzzijába, hogy újra megfürdőzzem ebben az időszakban, az életkor vonatkozásában számon tartott fiatalságban, és hagyjam felpezsegni magam körül az elfeledett érzéseket.  Ide hívott egy átütő pillanat, amikor egy negyvenes, kétgyermekes apuka indulatosan kifakadt, hogy ő annyira, de annyira szeretne megint húszéves lenni, és csak csajozni, csak bulizni, és maga mögött hagyni ezt az egész képet, amit él. Megérintette bennem a fájdalomtestet, megnyomta a piros gombot, hogy abba én belepusztulnék.

Ez itt most egy nagy zárójel (Nálam nagyon korán kezdődött a biológiai érés, ez sok traumát hozott magával, de ezekről már írtam korábban. Mert hát az állattenyésztésben csodálatosan szét tudjuk választani az ivarérettség és a tenyészérettség fogalmát, és még ha ez így kicsit durván is hangzik, valójában érdemes lenne ezeket az időpontokat nem egybemosni. Ám sokszor úgy hozza az élet, hogy mások nem tisztelik a határaidat, de ez messzire vinne, úgyhogy már kanyarodok is vissza a felnőtté válásba.)

Tisztán emlékszem arra az énemre, aki ezen a képen a végtelenbe réved. Akkoriban mind azt hittük, hogy az érettségi, a hőn áhított tizennyolc valami átütő megoldást kínál a mardosó problémáinkra, és a felnőttséggel járó jogok majd minden nyomorunktól megszabadítanak. Akkoriban úgy gondoltuk, hogy ez a tizennyolc akár tökéletes időpontja lehet a családalapításnak, a házasságkötésnek, pedig éppen még csak az édes nyomorúság állapotában időztünk. Ha most visszatekintek erre a néhány évre, akkor bizton állíthatom, hogy egy labirintusban töltöttem, ahol egyre kétségbeesettebben rohantam, és akár már a falakat is megmásztam volna, hogy végre megnyugodjak, de az csalás. Nem lehetett kihagyni a fuldoklást, az önmagam keresését. Hogy így nézett-e ki kívülről? Nagyon nem. Ha buli volt, ott voltam. Ha dráma volt, ott voltam. Ha nem volt, csináltam. Elveszettnek, meg nem értettnek, darabjaimra hullottnak éreztem magam a legtöbbször, mert nem jött Patrick Swayze, és én hiába táncoltam át az egész fiatalságomat, nem volt elég. Amíg még táncoltam, addig legalább meg tudtam élni az érzéseimet, az összes többi időben csak pusztított, ahogy én is másokat, magamat. Nem volt számomra egy pillanatig sem megdöbbentő, hogy csupán 22-ig jutottam, mire legyűrt a rák. Azért ebbe keményen beletettem a munkát. Most újra meghallgatva a zenéimet, egészen más a kicsengésük. Akkor csak bulis, táncolós zenék voltak, most egytől egyig hallom bennük a kétségbeesést, a keresést, a vágyódást a szabadságra. A szabadságra, hogy önmagam lehessek, hogy megtalálhassam az utam, amit nagyon bátran hagytam el, és évről évre egyre messzebbre kerültem tőle. Annyira messzire, hogy már alkut kötöttem alternatív utakkal, amik a semmibe futottak. Voltak jó pillanatok, de ezek csak pillanatok lehettek, mert a vágyakból születtek. Az izzó vágyódás pedig pont nem az, ami előbbre visz. Új szerelem, új cipő. Egyre megy. Csak darab. És jöhet a következő. Mert a boldogság nem kívülről jön. Ha pedig bent nincs meg az akarat, a képesség a békében élésre, akkor jöhet akármennyi vágybeteljesedés, nem lehetsz boldogabb. Tökéletesen elfelejtettem szeretni és elfogadni magam. Már nagyot kellett ahhoz zuhannom, erősen tompítanom, ha azt akartam érezni, hogy élek. Már nem foglalkoztam azzal, hogy mit kaptam a szívembe, nem akartam látni, hogy merre lenne az irány. Nyugalmat kerestem, de mindent elkövettem, hogy háborúban éljek. Ha mással nem, akkor legalább magammal. Néha találkoztam emberekkel, akik mellett megéreztem, hogy mi az igazság a lelkemben. Aztán gyorsan inkább mentem tovább, nehogy utat tudjanak mutatni. Valószínűleg egy életre megbántottam őket. Csak remélni tudom, hogy megbocsátották a vakságomat. Egó bizony sokkal hangosabb és erőszakosabb, mint az igazság. Ma már csak hálás tudok lenni mindenkinek, aki az utamba lett vezényelve, és még ha nem is értettem belőlük semmit, azt fixen állíthatom, hogy éreztem. Ezért is menekültem olyan vadul. Bele a már vágyott és elkerülhetetlen vesztembe. Amikor elérkezett az a pillanat, hogy már nem féltem a semmibe szaladni, akkor húzhattam újra egy szerencsekártyát.

Ma már mást jelent számomra a fiatalság. Egyáltalán nem vágyódom az időben vissza. Erre mondjuk nem is lenne értelmes magyarázat. A látszólagos szabadság egy nagy teher. Már nem vagy gyerek, de még fogalmad sincs róla, hogy akkor ki is vagy valójában. Innen nézve azt látom, hogy az igazi szabadság, a fiatalság csodálatos varázsa sokkal később kezdődik. Akkor, amikor már nem akarsz mindenáron mindenkinek megfelelni. Amikor már nem mész bele minden vitába, nem ordítod a látszólagos igazadat, amikor több időt szeretsz befelé megélni, mint kifelé. Amikor már tisztába kerülsz önmagaddal, és keresed vagy már éled a létezésed értelmét. Amikor már a teremtés állapotába kerülsz. Amikor már nem tárgyakra vágysz, már nem is vágysz, csak teszed a dolgod, és a szolgálat hajt belülről, és érzed, hogy megtart téged a tér, amiben élsz, hogy biztonságban vagy. Ez pedig legtöbbször nem húszévesen következik be.

Sok mindent látok, ha erre a képre nézek. Sokat változott ez a test. Lehet, hogy már nem szőke, dús és hullámos a hajam, hanem erősen őszülő, harmadennyi és kinyúlt. Lehet, hogy arcomon már ráncok vannak. Látszik rajtam, hogy nem vagyok már tizenéves, de nem is szeretnék úgy kinézni. Annak ott volt helye, persze akkor is állandóan elégedetlenkedtem, mert még nem tudtam, hogy mit is akarok valójában. A látszólagos idő múlásának rajtam felejtett nyomai mind mesélnek valamit, amit megtanultam. Nem a testem a fiatalság forrása. Számomra nem. Sokkal inkább az önazonosság és a nyugalom. Hogy merek az lenni, aki vagyok. Hogy talán már kevésbé akarok megfelelni. Hogy már kezdem megérteni, hogy mennyi mindent nem tudok, és erős bennem a motiváció a tanulásra, a mélyre menésre, az alkotásra, a teremtésre, és már merek időt szánni azokra a dolgokra, amikről úgy hiszem, hogy ajándékba kaptam. És még van erőm is élni mindazt, ami megadatott.

Jó volna valahogy mindig csak benne lenni, jelen lenni, abban a sokat emlegetett mostban. Megéltem a gyerekkort, a serdülőkort, a fiatal felnőttkort  (te lehet, hogy már ettől is sokkal többet), és mindből tanultam. Emlékszem a csodáikra, a hibáimra, a tanulságokra is, és ez így van rendjén. Mert nekem már nem ott van dolgom. Jó volt mind úgy, ahogy volt. Úgy kellett lennie ahhoz, hogy most itt legyek, és az legyek, aki vagyok. Már nem vágyom vissza sehová, sem előre. Itt pont jó. Persze néha belefér egy-két elképesztő popsláger telitorokból üvöltős performansza a kocsiban a gyermekeink szemöldökhúzogatása mellett, de ez nem jelenti azt, hogy visszamennék. Minden jól van ott, ahol van, mert pontosan ott a helye.

Számodra mit jelent a fiatalság?

A Csillagbérc blog a Mama Manisha Mesék és Jóga részeként nőknek, anyukáknak, gyógyulni vágyóknak, útkeresőknek, úton levőknek, együttrezgőknek, spirituristáknak szolgáltat egy helyet, ahol a lélek pár percre megpihen, ahol kérdések ébrednek, és válaszok születnek.

További mesés és jógás tartalmakért pedig látogass el a

honlapunkra: www.mamamanisha.com illetve a

Youtube csatornánkra: https://www.youtube.com/@MamaManishaYoga

És csatlakozz hozzánk a közösségi média felületein is

Facebook: https://www.facebook.com/mamamanishayoga

Instagram: https://www.instagram.com/mamamanishayoga/

Pinterest: https://hu.pinterest.com/mamamanishamesei/