És akkor összefutsz egy régi ismerőssel a Lidl-ben, és azonnal kezdődik az a betegesen rossz beidegződése a kis tudatunknak, hogy felesleges beszélgetésbe kéne kezdeni, de bár csak az időjárásról csevegnénk, ha már muszáj, de nem, belemegyünk a sűrűjébe, mert már túl régen nem találkoztunk. Mit kell ilyenkor kérdezni? Hogy vagy? Tényleg? Öt, tíz, tizenöt év után is? Dehogy! Jönnek a jó durvák egyből, mintha bármiféle kapcsolat lenne még közöttünk. Férjhez mentél már? Megnősültél? Ha véletlenül a párja is vele van: összeházasodtatok már? És jön a legütősebb: Gyerek? Ha nincs, miért nincs? Ha van egy, mikor jön a második? Harmadik? Negyedik? Ezt csináljuk, de miért? Ez mind-mind a legkomolyabban véve magánügy. Végtelenül tapintatlan dolog ilyesmiről bárkit megkérdezni több szempontból is. Egyrészt a paradicsomok félbehagyott válogatása közben senki nem áll le három órán keresztül beszélgetni, tehát érdemi információt cserélni lehetetlen, másrészt irtó kellemetlen helyzetbe hozhatjuk a megkérdezettet. Ne már! Kerüljük ezt el! Ennyi erővel azt is megkérdezhetnénk, hogy szépet kakált-e ma reggel, vagy egyből nyithatnánk azzal is, hogy rendben van-e a szexuális élete. Egyszerűen ezek a dolgok nem tartoznak csak az érintettekre, és csak akkor lehet, kell róla beszélni, ha ők szeretnék, de nem így.

És ha már van egy ilyen rossz beidegződés, hogy lépten-nyomon ilyeneket kell egymástól kérdezgetni, mintha számítana nekünk a válasz, akkor még ott van az is, hogy a társadalmunk valahogy ezt a normát diktálja. Házasság, ház, kocsi, kutya, gyerekek, de legalább egy, mindenáron. Aki nem hisz a házasság intézményében, az fura, aki nem akar gyereket, arról meg jobb nem is beszélni, mert az ördögtől való dolog ebben az országban. Ki se merjél ilyet ejteni a szádon. Ha párkapcsolatod van, és szépen éltek együtt, akkor az összes Margit és Erzsike néni már csak a napokat számolja a szomszéd ház, lakás ajtajából, kapuja elől, amikor már jól bedobhatja a pletykát: ezekkel meg oszt’ valami nincs rendben, hát miért nincs még gyerekük?! De nem csak az idegenek rakják ezt a terhet rá egy fiatal párra, áh, dehogy, ezt teszi a család is, a barátok, akik mind-mind kb. naponta szóba tudják valahogyan hozni, hogy akkor most aztán mi lesz. Anyukák akarják már vadul a nagymamaságot, azt is bármi áron, csak jöjjön már. Érthető, hiszen ők akartak, vagy lett nekik az a poronty, és ott a vágy, de az az ő vágyuk, és nem az illetékesé, illetékeseké. Tegyük a szívünkre a kezünket, és mondjuk ki hangosan, bátran: sem a házasság, sem a gyermekvállalás nem önálló döntés. És mégis megtörnek. Érzik azok a fiatalok, hogy nem ezt kellene tenniük, de hát már annyian megkérdezték, és várják azt a gyereket, akkor már összehozzák, mert a biológia az működik, de jó lenne azt a tudást is mellé tenni, hogy a gyerek nemzésének a képessége a legkevésbé sem feltételezi a szülőségre való alkalmasságot. Jön a gyerek, mindenki boldog, talán csak a szülei nem. És az a magzat már ezzel az ítélettel érkezik meg, hogy őt annyira nem is akarták, de hát ez az elvárás. És a legtöbbjüket aztán nem szeretik. Nem úgy, ahogy kellene. Felneveli őket a tv, tablet, telefon, xbox, akármi, ami lehetővé teszi, hogy ne is kelljen hozzájuk szólni. Szerencsétlen pedagógusok meg vért izzadnak az ilyen elhanyagolt gyerekekkel, hogy megpróbálják kizökkenteni őket, értékeket mutatni, nem sok sikerrel. Hiszen a látszat megvan: minden az ütemterv szerint haladt, és végig kínlódta anyuka a várandósságot, kitolta azt a csecsemőt, aztán trendi ruhákba öltöztette, betápszerezte, mert a cickó formájára azért mégiscsak vigyázni kell, és mehet tovább a buli, mintha mi sem történt volna. Kiragadott, de korántsem eltúlzott a példa. Ők azok a gyerekek, akiket meg kellett csinálni, mert ezt várta el a társadalom. Ezen az elváráson pedig ideje lenne változtatni. Egy gyermek nem lehet egy pipa a lapon. Attól, hogy megszületett, még nem lesz belőle ember. És nem fogja megtanulni, hogy mik az értékek, mi maga az élet, és magáról sem fog semmit tudni, csak annyit, hogy őt már a kezdetekkor elutasították. Ez persze más felállásban is megtörténik, de most nem azokról szeretnék írni.

Ha csak egy kicsit elgondolkozunk a gyerek-kérdés tapintatlanságán, akkor eszünkbe sem fog jutni többet erről érdeklődni. Ha valamiért nem lehet egy párnak gyermeke, de próbálkoznak, akkor azért. Embertelen küzdelmek folynak, álmok törnek össze, házasságok mennek tönkre, miért vájkálnánk ebben? Nem tartozik ránk. Nem arról van szó, hogy nem lehet erről beszélni, de semmiképpen nem hozhatja ezt egy kívülálló szóba. Egyszerűen képtelenség tisztán látni mások házasságának, párkapcsolatának, titkos egyezségeinek mozgatórugóit. Az ítélkezést, véleményformálást is bátran tegyük félre. Minden kapcsolat tökéletesen szubjektív, még a két érintett tagja sem látja egyformán, nemhogy egy szimpla szemlélő. Mi van, ha nem egyezik az álláspontjuk, és mi folyton ezt az érzékeny területet bombázzuk, csak mert ez a megszokott. Ne legyen!

Ha valakinek már van gyermeke, akkor miért akarunk még többről érdeklődni? Miért kellene kettő vagy három vagy akármennyi, és akkor aztán jön a tuti: amikor a gyermek, gyermekek nemén lamentálnak vadidegenek. És lekezelően legyintenek: áh, majd a következő! Ilyenkor egy szülő szerintem maximum előrántja zen buddhista higgadtságát vagy ennek hiányában legszívesebben lekeverne egyet a kérdezőnek. Ha valaki gyermeket szeretne, akkor nem fiút vagy lányt szeretne, hanem egy életet erre a földre hívni. Édesmindegy, hogy milyen nemű az a gyermek. Pont olyan, amilyennek lennie kell.

Az abszolút lényege pedig azok ítélete, akik úgy döntenek valamilyen okból, hogy nem szeretnének gyermeket. Őket egyenesen megkövezik, nem normálisnak tartják, és valami mindenki számára látható bélyeget kénytelenek hordozni. Tökéletesen perifériára szorítja őket a társadalom, pedig ezzel szemben kellene csak igazán toleránsnak lennünk. Találkoztam egyszer egy fantasztikus ápolónővel a kórházban. Ügyes volt, pörgött, értette a dolgát, és fáradhatatlanul, precízen el is végezte azt. Úgy érezte, ez a küldetése, hogy segítsen másokon. Néhány beszélgetés után ő hozta szóba, hogy ilyen élet mellett ő nem szívesen vállalna gyermeket, mert azt érzi, az nem az ő útja, és nem tenne tönkre azért egy életet, hogy megfeleljen az úgynevezett elvárásoknak. Ekkor döbbentem rá, hogy milyen erő és elszántság mondatja ez valakivel. Egészen úgy fest ez, mintha nem lenne jogunk dönteni arról, hogy szülőnek valók vagyunk-e. Pedig mennyivel jobban járnánk, ha azok, akik úgy érzik, ez nem az ő hivatásuk, és nem fogják tudni azt adni, amire szükség van, azok nem is lépnének erre az útra. Millió oka lehet annak, hogy valaki meghoz egy ilyen döntést, és korántsem biztos, hogy fájdalommentesen. Tegyük már félre az ítéletet, és tiszta szívvel fordulva embertársaink felé csak úgy fogadjuk el őket olyannak, amilyenek. Ez nem egy betegség, nem egy abnormális, patologikus viselkedés. Nem lesz senki ettől kevesebb, sőt az én szememben inkább több, mert végtelen küzdelmet vállal magára, hogy szembe megy az elfogadottal, és az összes ilyen felesleges kérdésre válaszolva majd rosszalló, megvető pillantásokat kap.

Ha lehet a melegeknek – kommentár nélkül- tüntetni a jogaikért, akkor egy ilyen, ettől sokkal hétköznapibb problémával miért is ne foglalkozhatnánk. Foglalkoznunk kellene! Miért nem vonulunk inkább azért, hogy a családi kérdéseket kezeljük végre sokkal-sokkal toleránsabban? Gyökeres változásért kiált a társadalmunk. Hagyjuk már ezt a sohajónemvolt kérdésáradatot, és igenis fogadjuk el, hogy vannak, akiknek van gyerekük, és vannak, akiknek nincs. És az is van, hogy valaki nem is akar. És ez csak egy döntés, amitől nem lesz rossz, érzéketlen, sem semmilyen az az ember. Ő is elfogadja, hogy van, aki másként él. Mi is fogadjuk el, hogy semmi közünk mások magánéletéhez, még akkor sem, ha a családunkban történik meg. Félelmetesen elutasító népünk szíveibe valahogyan csempésszünk megértést, elfogadást, és példamutatással lépjünk előre. Holnaptól fogadd meg, hogy te sem intézel ilyen indiszkrét kérdéseket mások felé. Akkor már változik is a világ. A tiéd. És szebb lesz, mert szeretettel nézel rá.

Ha úgy érzed, katt a lájkra, és vár rád a Csillagbérc a facebook-on is! :)

Kép: pixabay.com