Csillagbérc

ahol a női lélek megpihen

Fiatalon eldobott életek

Közeledik ez az ünnep, amin megint olyan sokat vitatkoznak. És már megint: feleslegesen, mint minden évben. Mindegy, hogy a halottaink emlékét hogyan őrizzük. Ez tökéletesen magánszféra. Miért díjaznánk jobban egy pazarul rendben tartott síron a friss virágot, mécsest és mellette a könnyeket, ha néha ezek csak egy társadalmi elvárásnak akarnak megfelelni. Miért lenne nevetséges és szentségsértő, ha valaki másként éli meg, ha az életet ünnepli és a fájdalom negatív energiái helyett a hálát és a szeretetet hívja vendégül? Miért is kellene bárkit elítélni, ha otthon emlékezik, és nem teszi ki a fészbukra, mennyire hiányoznak neki, akik elmentek? Vessen meg bárki érte, valahogy majd kibírom, de engem mélységesen kiábrándít az elüzletiesedett temetőlátogatás. Tömeg van, kilopott és újra eladott virágok vannak, kifelé élés van, ítélkezés van. Szeretet nincs. Az emlékezés számomra belül történik.

Ez az írás pedig azért akar megszületni, mert így szeretnék emlékezni azokra, akik fiatalon döntöttek úgy, hogy nem nekik való ez az élet. Igen, írhatnék sok mindenki másról is, de most ők jönnek. Az öngyilkosok. Azok a kamasz, fiatal felnőtt lelkek, akik eldobták maguktól a lehetőséget, hogy szeretetben éljenek. Azok, akiket kivet magából a társadalom, és egy-egy ilyen eseményhez olyan hátborzongató közönnyel nyúlnak hozzá, hogy görcsbe rándul a gyomrom a gyűlölet primitíven kibontakozó, egymásba kapaszkodva hatványozódó hömpölygésén. Jönnek az „úgy kell neki”, a „nem volt közénk való”, a „nem tud érdekelni”, a „hányan örülnének, ha…” és így tovább és még tovább. Aztán valaki a semmiből odadobja a kedvencemet: természetes szelekció. Nincs értéke az életnek. Miért váltunk ennyire érzéketlenné? Félreértés ne essék, ez nem egy támogató propaganda, ez egy válaszkeresés. Hogyan juthat el valaki alig huszonévesen vagy még korábban oda, arra a mélységesen mély pontra, hogy már semelyik irányban nem találja a folytatást? És miért érezzük mi úgy, hogy ezzel kapcsolatban az egyetlen teendőnk a kritika?

Volt egy fiú, még a gyerekkoromban. Játszótéri banda, tesóm osztálytársa, közös bújócskázások, sikítva dombra rohanás, mikor jött a repülő, darts partik, családi főzőcske. Aztán egy válás. Eleinte csak tagadás. Punk séró, lázadás, de úgy tűnt lecsengett. Figyeltem az ablakból reggeli közben, ahogy a szomszéd lépcsőházból kilép, és suliba indul. Nagyon helyes srác volt. Teltek az évek, és valahogy nem sikerültek a kapcsolatai. Valahogy nem találta meg a szeretet. Fiatalon, olyan fiatalon volt már annyira öreg. A szemei üresek, az arca fakó. Elhagyta az élet. Aztán egy tavaszi napon ő is elhagyta az életet. Nem álltunk már közel egymáshoz, de nagyon megrázott. Hogyan lehetett volna segíteni neki? Ugrott. Épp úgy, mint néhány évvel korábban egy másik srác ugyanabból az osztályból. Szerelmi bánat.

Volt egy lány. Kivételesen okos. Tornász volt, emlékszem rá alsóból. Középiskolában osztálytársak lettünk. Ő is tagadott. Volt ott biztostű ezrével, szétzilált haj, lógó ruhák, örök szomorúság a szemében. De nem volt egyedül, voltak barátai. Sokat beszélgettünk, pedig zárkózott volt, és elutasító. Orvosnak készült. Akarta a változást, ki akart törni az őt bebörtönző nyomorúságból. Érettségi után eltűnt, nem hallottam róla egészen addig, amíg meg nem tudtam, hogy mégis feladta. Felvágta az ereit. Nem kereste tovább a helyét a világban. Azt hiszem, úgy érezte, nincs miért maradnia.

Sajnos túl sok az ilyen történet. A média sem titkolja a teljesítménykényszertől megtört fiatalokról szóló híreket, vagy azokét, akiket bántalmaztak. És mi csak ítélkezünk. Bennem meg újra és újra felmerül a kérdés, hogy miért nem tudunk nekik segíteni? Hogyan lehetne tenni ezek ellen? És tudod, úgy éreztem a korábbi események alapján, hogy nem voltam már ezeknek az embereknek a közelében, és talán nem is látom át, hogy min mentek keresztül, hogy voltak-e jelei annak, eljön az idő, amikor eldobják ezt az életet. Akiket gyerekkoromból ismertem, náluk egyszerűen, és borzasztó, hogy ezt kell mondanom, de ott volt a potenciál. Nem gyengeséget láttam, hanem kétségbeesést. Olyan könnyen legyintünk erre, hogy ha valaki „lecsúszott”. Talán tudunk segíteni feljebb emelkedni. Igen, tudom, hogy vannak, akik nem hagyják. Tudom, hogy életek mennek tönkre abba, hogy segíteni próbálnak valakin, aki egyáltalán nem akarja azt elfogadni. Ez van az egyik szélső peremén a történeteknek. De ott vannak azok is, amikor döbbenten, értetlenül állunk, és talán sosem fogunk választ kapni arra, hogy miért. Ez történt meg nemrégiben, amikor a hírfolyamon felbukkant egy bejegyzés egy ismerős arccal, akitől búcsúznak. 22 évesen. A tanítványom volt. Egy végtelenül udvarias, tisztelettudó, értelmes fiú. Voltak barátai, beilleszkedett az osztályközösségbe. A közös mókákban éppúgy részt vett, mint a többiek. Nevetett. Soha nem láttam rajta annak a legkisebb jelét sem, hogy gondjai lennének. Rengeteg más tanítványomnál igen, és talán, csak talán, szeretném azt hinni, hogy segíteni is tudtunk. De ez a fájdalom ügyesen rejtőzködött. Nemrégiben megnősült, úton a kisbaba is. Aki egy apa nélküli világra érkezik meg. Mert ez a srác úgy döntött, nem folytatja tovább. Anyaként valahogy már másként érint. Szinte még gyerek volt. Hogyan tudta így eltitkolni, hogy belül már elsötétült a világ, hogy kilátástalanság fojtogatja, hogy a reménytelenség teljesen romba döntötte? Miért nem vettem észre? Miért nem vették észre? Senki nem érti. Vagy soha nem fogja azt elárulni. Mi nem tudtuk. Minket megdöbbent. Mit lehetett volna tenni? Mit kellett volna tenni? De talán mégsem felesleges kérdések ezek. Talán, ha többet, ha jobban…

Most, amikor a halottakra emlékezünk, ne rekesszük ki őket sem a szívünkből. Ők döntöttek így, de engedjük messzire az ítélkezést. Valami történt, amit nem értünk, de az nem jelenti azt, hogy másként tekinthetünk rájuk. Azon hozzátartozók, akiknek ezzel a felfoghatatlan ténnyel szembesülniük kellett, nem lelnek enyhülést attól, hogy ez önszántukból történt. Az az anya, aki elveszíti a gyermekét, nem fogja őt selejtesnek, gyengének, feleslegesnek látni. Az űr itt marad. Nem szabad azt hinnünk, hogy a szeretetet felülírja ez a negatív kritika. Marad a gyász, és jön hozzá az a nagyon nehezen feldolgozható érzés, a bűntudat. Annak, aki így veszített el egy szeretett személyt, meg kell vívnia a csatáját azzal, hogy nem tudta megelőzni ezt, és meg kell tudnia bocsátani magának és annak is, aki elment. Nem hiszem, hogy irigyelné ezt a feladatot bárki. Hagyjuk hát őket tényleg békében nyugodni. Gondoljunk rájuk vissza szeretettel, és hálával, hogy jöttek, hogy itt voltak.

fiatalon_eldobott_eletek.png

A Csillagbérc blog a Mama Manisha Mesék és Jóga részeként nőknek, anyukáknak, gyógyulni vágyóknak, útkeresőknek, úton levőknek, együttrezgőknek, spirituristáknak szolgáltat egy helyet, ahol a lélek pár percre megpihen, ahol kérdések ébrednek, és válaszok születnek.

További mesés és jógás tartalmakért pedig látogass el a

honlapunkra: www.mamamanisha.com illetve a

Youtube csatornánkra: https://www.youtube.com/@MamaManishaYoga

És csatlakozz hozzánk a közösségi média felületein is

Facebook: https://www.facebook.com/mamamanishayoga

Instagram: https://www.instagram.com/mamamanishayoga/

Pinterest: https://hu.pinterest.com/mamamanishamesei/

A bejegyzés trackback címe:

https://csillagberc.blog.hu/api/trackback/id/tr1216261230

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Facebook oldaldoboz

Csillagbérc

Elmecsendesítés, lélekemelés, gondolatok hétköznapokról, szeretetről, háláról, egy és a női életről- hogy a Csillagbércről figyelve könnyedén megtaláld a békéd

süti beállítások módosítása