Mindig kicsit szkeptikusan hallgatok meg olyan történeteket, amikben a semmiből került elő egy súlyos betegség. Biztosan? Semmi előjel? Semmi, de semmi? Mert valahogy mégis azt látom inkább, az emberek többsége mindenre gyors, de egyáltalán nem hatékony megoldást vár. Nem aludtál eleget? Ott az energiaital! Hasogat a fejed? Ott a fájdalomcsillapító! Stresszes az élet? Ott a sok nyugtató! Hát, tényleg mindenre van azonnali válasz, így a történések mellett hajlamosak vagyunk úgy elmenni, mintha nem lenne üzenetértéke. Pedig van. Csak olyan természetesnek vesszük, hiszen átlendülünk a problémán, és pillanatnyilag minden a helyére kerül, miközben a helyzet valójában egyre súlyosabb. Hiszen nem akarod érteni, hogy valamit nem jól csinálsz.
Szoktam figyelgetni az embereket, köztük a nagyszüleimet is, akik majd’ kilencven évesen ismerték be egymásnak, hogy hiba volt összeházasodniuk. A nagymamámnak állandóan elmegy a hangja, míg nagyapám nem hall. De ez csak akkor van így, ha egymással beszélgetnek. Mennyire nyilvánvaló a hiba. Aztán jönnek a komolyabb jelek. Nem fogok most arról mesélni neked, hogy minden betegségben keresd a mögöttest, meg hogy hol vannak a lelki okok, mert sokszor nincs is erre szükség. A legtöbbször tökéletesen kézenfekvő a miért. Ha azt vesszük, hogy rendszeresen nem tudod kialudni magadat, akkor már borzasztó sokat ártottál a testednek. Bírod, igen, bírod, aztán egyszer hirtelen összeomlik a rendszer. És kapod a jeleket. Ott vannak az üzenetek, hogy ideje változtatnod. Rajtad áll, hogy meddig nyomod el őket, meddig nem vagy hajlandó odafigyelni a tested hangjára. Márpedig, ha nem figyelsz, bizony egyszer úgy elkezd ordítani, hogy kénytelen leszel megállni, hallgatni, és keresgetni az utadat kifelé, közben meg befelé. Csak ez a rögös út, ezen nincs már gyors megoldás, és fájdalommentes sem. Az újjászületésnek ára van.
Nincs pontos statisztikám arról, hogy az emberiség hány százaléka él át ebben a földi létezésében újjászületést, de mivel ez a kifejezés létezik, azt gondolom, a szám jelentős. Milyen a születés? Ott vagy bent, egy relatív biztonságos helyen, de talán nevezhetjük ezt megszokásnak is. Ismered a hangokat, a napirendet, a környezetedet. Úszkálsz a vízben, aztán kezd egyre szűkösebbé válni a hely, a mozgásod korlátozódik, de azért még mindig jó. Aztán elérkezik a pillanat, amikor indulni kell az új élet felé. Nem tudom, hogy félünk-e akkor bármitől, de nagy fájdalmak árán érkezünk meg az új világba, ahol azonnal ordítunk, hogy mi ezt nem akartuk. Hideg van, fény van, a hangok egészen mások. Aztán – remélhetőleg nagyon gyorsan- odakerülünk édesanyánkhoz, akinél elkezdődik az új élet biztonságának alapja. Ő már ott volt akkor is, amikor bent voltunk, csak még nem láttuk, de éreztük, hogy körülvesz bennünket valami, valami, amit talán a leginkább szeretetnek hívhatunk. Jó esetben. Valami tőlünk nagyobb, valami megfoghatatlan, amivel tudtunkon kívül is kapcsolatban állunk. Ahogy megérkezünk a földi létezésünkbe, az elménk, a tudatunk legyen bármilyen is, egy tökéletesen fejletlen kis testbe vagyunk zárva. És elkezdődik a küzdelem. Megtanuljuk tartani a fejünket, majd tudatosan mozgatni a végtagjainkat, ülni, járni, beszélni, kitartó munka árán, végtelen türelemmel és elszántsággal.
Azt hiszem, valahogy így megy ez később is. Csak halogatunk, felnőttként már sok eszközünk van arra, hogy halogassunk. Kitoljuk az idejét, mert nem vagyunk elég bátrak a születéshez. Éppen ezért senkinek nem tudsz igazán segíteni, ha beteg. Amíg ő nem kapja meg a saját üzenetét, amíg nem áll készen arra, hogy lásson, addig hiába is minden próbálkozás. Kívülről nem lehet mások szemét felnyitni. Ez mindig belülről történik meg. Védjük magunkat. Egyszerűen azért, mert nem tudjuk, mi vár ránk, ha megpróbáljuk másként élni ezt az életet. De, amikor a változás a küszöbön áll, akkor már csak idő kérdése, hogy meddig fordíthatjuk el a fejünket. És ami még szomorúbb, hogy maga a mélyzuhanás még soha nem a megoldás. Azon akkor kell elkezdeni keményen dolgozni. Talpra kell állni, és nyomni kell egy újratervezést. Mert a pokoljárásunk azt hivatott elmondani nekünk, hogy nem folytathatjuk ugyanúgy, ahogy azelőtt. Sokszor a legnagyobb problémánk az, hogy különálló egységként kezdjük el magunkat érzékelni, és elveszítjük a kapcsolatot azzal a bizonyos egésszel, amihez tartozunk.
Amikor megértettem, hogy miért lettek azok a daganatok bennem, akkor még sehol sem tartottam. Mentem egyre-egyre mélyebbre. Testileg tökéletesen leépültem, a lelkem pedig egy kicsit talán meg is halt. Elfogyott belőle minden. A hit abban, hogy szerethető vagyok, a hit abban, hogy bárkit képes vagyok szeretni. És ezt így leírva, kimondva egyértelmű: maga a hit veszett oda. Pedig a szeretet ott volt körülöttem akkor is. Már akkor is profin tudtam tagadni, ebben igazán jó vagyok. Nagyon messzire el tudtam tenni a sok fájdalmat, a félelmeket, és úgy programoztam az elmém, mintha nem is velem történne meg az az egész. Ez látszólag segít. Kicsit úgy, mint egy fájdalomcsillapító. Ám a probléma ettől még nem oldódik meg, csak elodázódik. Előbb vagy utóbb azonban kell a felismerés, és eljön az a pont, amikor nem lehet tovább tolni. Utolér a pusztulás, a teljes kilátástalanság, és nyakon önt a rettegés. Amikor azt mondjuk: padlón vagyok. Lent, tökéletesen vízszintben. Már nincs lejjebb. Ez az a pont, amit mindenki korábbi tapasztalatok nélkül is tökéletesen jól felismer. Mert valami ott és akkor megváltozik. Iszonyúan fáj a tudatosság. Látod az elesett, összetört testedet, de nem is az rémít meg igazán, hanem az elméd vad játéka, ami azt mondatja veled, hogy nincs tovább. És valóban nincs. Úgy, ahogy eddig csináltad, nincs. És nem is kell, hogy legyen. Arról a padlóról fel kell állnod, és újjászületned. Az a föld, amelyen heversz, ahová lerogytál, most a felemelkedésed helyévé válik. Itt eresztesz új gyökereket, innen indulsz neki az új életnek, amiben nem fogod ugyanazokat a hibákat újra elkövetni, különben újra itt találod majd magad. Lassú munka következik, amiben olyan kitartónak kell lenned, mint egy csecsemőnek, egy kisbabának, egy gyermeknek. Fáradhatatlanul, töretlen hittel, csak a célt látva a szemed előtt. Mindegy, hányszor esel el, mert a lényeg, hogy megtanulhatsz újra járni.
Az újjászületés csodálatos. Az újjászületés fáj. Az újjászületés lehetőség arra, hogy újra megtanulj szeretni. Kezdd önmagaddal! A többi jön magától. És minél többet adsz, és veszel magadhoz ebből a varázslatos gyógyszerből, annál közelebb kerülsz a békédhez.
A Csillagbérc blog a Mama Manisha Mesék és Jóga részeként nőknek, anyukáknak, gyógyulni vágyóknak, útkeresőknek, úton levőknek, együttrezgőknek, spirituristáknak szolgáltat egy helyet, ahol a lélek pár percre megpihen, ahol kérdések ébrednek, és válaszok születnek.
További mesés és jógás tartalmakért pedig látogass el a
honlapunkra: www.mamamanisha.com illetve a
Youtube csatornánkra: https://www.youtube.com/@MamaManishaYoga
És csatlakozz hozzánk a közösségi média felületein is
Facebook: https://www.facebook.com/mamamanishayoga
Instagram: https://www.instagram.com/mamamanishayoga/
Pinterest: https://hu.pinterest.com/mamamanishamesei/
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
