Csillagbérc

Átjárja az életünket, rejtőzködő ellenség, sosem barát, mindig megbújik, hogy aztán a sötétben, csendes magányodban, az igazi egyedüllétedben rád ordíthasson a semmiből, és tépje a gondolataidat, szaggassa a szívedet, teletöltsön kétellyel, aggodalommal, fájdalommal és tompa rettegéssel, akárcsak egy rémálomban, amit éberen nézel végig. Mert minden éjjel veled bújik ágyba a hívatlan vendéged, akinek ereje akkor növekszik meg, amikor te védtelenné válsz, mert csak őt látod, mert nem terel el semmi, és az akaratodnak is éppen ekkor, ebben a kiszolgáltatott éji némaságban kellene a leghatározottabbnak lenni. És a jön a gyötrő „mi lesz?”, balról arcul üt a „mi lett volna, ha?” és nem fogja magát vissza az sem, ami volt. Nyelvtanilag minden módban és időben férkőzik a bőröd alá, a húsodba váj, és messze űzi az álmokat. Amikor gyerek vagy, úgy hívod, rossz gondolataid vannak. Amikor felnőttél, akkor aggodalomnak, talán már szorongásnak becézgetjük azt, ami ősidőktől fogva az életünk szerves része, a köd mögötti ismeretlen: a félelem.

Gyerekként félni kezdtél a sötétben, mert a sötét eltompítja a látásodat, és felerősíti a belső hangokat, teret enged a benned megbúvó erőknek, vágyaknak, gondolatoknak, és főleg egyszerűen csak félsz, talán magától a félelemtől. Mert már kicsiként is tudva tudod, hogy senki nem leselkedik valójában rád a folyosón, míg pisilni mész, és tudod jól, már akkor is érted, hogy nincs az a gonosz erő, ami ellen a paplan megvédene, mégis akár saját izzadságodban vergődve is a takaró alatt maradsz, mert azon kívül bármi megtörténhet. Kicsit olyan lehet ez, mint az anyaméh. A takarón túl az ismeretlen van. Lehet, hogy a valóságban csak egy szúnyog, talán egy kis kaszás pók is arra tévedhet véletlenül, de semmiképpen nem az ördög maga. És mindegy is, hogy ki miben hisz, hogy a szülők milyen világnézet, vallás szerint próbálkoznak oszlatni a félelmet gyermekeinkben, a saját démonjainkkal biza’ nekünk kell szembeszállnunk, és igenis meg kell találnunk a módját annak, hogy elengedjük a félelmet, és valahogy mégiscsak nyugodtan hajtsuk párnánkra fejünket, és a jónak átadva elménket térjünk az álmok kalandos vidékére. Felnőttként lerázzuk a gyerekeket azzal, hogy nincs is mitől félni, hogy nincs is ott semmi, hogy próbálj már meg végre aludni, de ezek a legkevésbé sem működnek, mert nem tudunk adni egy hogyant a kezükbe. És miért nem? Mert talán mi magunk sem tudjuk, hogy amikor elönt bennünket a félelem valami miatt, akkor mihez is kezdjünk vele.

Tagadunk, az egy nagyon jól bevált felnőttes módszer. Lehet, hogy félünk, lehet, hogy aggódunk, de inkább nem veszünk tudomást a létezéséről sem. Szembenézni már sokkalta nehezebb. Mert jönnek ezek az aggodalmak ám felnőttkorban is. Akkor is félünk. És nemcsak a póktól, a kígyótól meg a magasságtól, ezekre már jó kis terápiákat találtak ki. De mi van, ha ettől mélyebben van a probléma? Mert félünk a vihartól is, hiszen kiszámíthatatlan, hangos és hihetetlen erővel pusztít, de dolgozunk a megoldásán. És akkor megkérdezed magadtól, hogy te tulajdonképpen mitől félsz? Már nem a patás gonosz eljövetele lesz az első, de félhetsz attól, hogy holnap is lesz-e mit enni adni a családnak, hogy lesz-e még munkád, hogy elég jó szülő vagy-e, hogy elég jó házastárs vagy-e, hogy sikerül-e a vizsgád, hogy lesz-e előrelépés az életedben, hogy sikerül-e elérned az álmaidat, és annyira terjedelmes a lista, amennyire csak bővíteni lehet. Mindenki aggódik. Van, aki kevésbé éli meg ezt tragikusnak, van, aki viszont egész életében szorong. Súlyos teher ez. Lehet, hogy látszólag nincs is ott semmi, de az elméjében mindenki magányos. Ezekbe a titkos kis szobákba nem engedünk senkit. Mert, ahol a félelmeink lakoznak, ott talán a szégyen is kibérelt magának egy kényelmes fotelt. Senki nem akarja bevallani, hogy fél, mert attól gyengének fog tűnni, és nem csak mások, hanem talán az önnön szemében is.

Ahhoz, hogy dolgozzunk ezen, folyamatos tudatosság kell. Igenis el kell mondanunk, erősítenünk, ha úgy tetszik, edzenünk szükséges az elménket, hogy ne engedje a félelmet uralkodni. Mert a haláltól való félelem, vonatkozzon a szeretteinkre vagy saját magunkra, mindannyiunkban ott él. Ősi erő, egy hatalmas nagy köd, az ismeretlentől való félelem. És azt hiszed, hogy te nem is félsz. Én is ezt hittem. Hittem, mert évek óta igenis minden este próbálom a rossz gondolatokat jókra cserélni, tudatosítani magamban az erőt, hogy saját hitem szerint jó helyen vagyok, és biztonságban vagyok, és még sorolhatnám. Megy a relaxáció, nemcsak megélem, a gyermekeimen gyakorlom is, akik szeretik, és akarják, mert segít nekik elaludni. Fejlesztem a módszertanom, meditálok, ahányszor csak tudok, és lehetőségem van rá. És nyugodt vagyok, megélem az élet szépségeit, szeretem minden percét, és hálás vagyok mindenért, amim van, azért, aki vagyok.

De elérkezett a napja, amikor betoltak ismét a műtőbe. Még a légzésemre is tudatosan figyeltem! Eskü. Negyedik császármetszés, és ha már így is adta az univerzum (bizonyára okkal), a születés semmihez sem fogható csodáját kaptam ajándékba, és ott álltam néhány percnyire attól, hogy megpuszilhassam a legkisebb kis jövevényt, aki szívünk minden szeretetét élvezve érkezik majd ebbe a világba. Minden ment a maga útján, ismertem már mindent. A doktornőmet, aki kőprofi, aki a világra segítette már háromszor az édes babáinkat, a műtőt magát, az eljárás minden részletét, mégis valahogy más volt. Éreztem, hogy elveszek. Érzéstelenítés, fekvés, kötözés, takarás, minden rendben, zsibbadok, már nagyon közel van az, hogy meghalljam azt a gyönyörű hangocskát. De én egy 140-nel zakatoló szívet hallottam. Megkérdeztem, hogy én izgulok-e ennyire, mire a doktornő humorosan annyit felelt, hogy ő már csak egy kicsit szokott a műtét előtt. Az az én pulzusom volt. Néhány pillanat múlva pedig teljesen elveszítettem a kapcsolatot a valósággal. Olyan téridő kontinuumban rekedtem, ahol hiába kerestem, nem találtam a visszautat, és semmit nem értettem. Azt hittem, hogy meghaltam. Óráknak tűnt a keresgélés, mire újra megláttam a műtő fényeit, és akartam, emlékszem rá, mennyire akartam visszatérni. Semmit nem értettem, fogalmam sem volt, hogy mi történik velem. Aztán lassan tisztulni kezdett a kép. Percek voltak. Valójában csak percek. És semmi más nem történt, csak ketamint kaptam, mert képtelen voltam megnyugodni.

Aztán volt időm ezt átrágni. Féltem. Rettegtem. Azt hiszem, hogy talán hónapokig ott rejtegettem magamban ezt az egészet, és hiába tagadtam, hiába mantrázgattam, ott volt. Tagadhatatlanul. Ott volt a 140-es pulzusban, ott volt a szívemben a félelem. És nyilván meg kellett ezt tapasztalnom ahhoz, hogy lássam, még sok munka vár rám. Talán ki kellett volna mondanom mindazt, ami nyomasztott, de sosem vallottam volna be. Csak, amikor már ott szuszogott rajtam az a kis élet, akkor mertem belegondolni, hogy mit is tettem tulajdonképpen. Az ő csodálatosságát mutatja, hogy mindent megtett értem, és ő vigyázott rám. Szülőnek lenni bizony nem egyoldalú buli, a gyermekeink nem véletlenül választanak bennünket, és igenis nyitottnak kell lenni a tanításaikra. Megtudtam, hogy a pánikrohamok magvai, amik korábban jelen voltak az életemben, noha már nem ismétlődtek jó ideje, mégis ott voltak még bennem. Úgyhogy a feladat adott. Utólag mertem csak kimondani, hogy mennyire féltem. Féltem attól, hogy valami nem lesz rendben. De tudod mitől féltem igazán? Attól, hogy úgy megyek el, hogy a gyerekeim talán nem is fognak emlékezni rám, mert olyan kicsik még. Hogy sosem fogják megtudni, érezni, hogy mennyire szeretem őket. Mert a várandósságom alatt annyiszor hallottam, hogy hülyeség volt már negyedjére is vállalni ezt. Minek az a négy gyerek? Borzalmasak tudnak lenni az emberek. Jóllehet, hogy tudatosan nem hittem ezeknek a rémeknek, de belém költözött a kétely, hogy mi van, ha...  Közben pedig kitartóan hittem abban, hogy valamiért minket választott ez a kis tündér, és ennek így kell lennie, és hogy minden rendben is lesz, mert minden rendben is volt. Egyetlen pillanatig sem gondoltam úgy, hogy másként kellett volna dönteni. Kiélveztem a kilenc hónapunk minden nehézségét is, mert tudtam, hogy nem lesz már többet így. Nem bántam a hányingert, nem bántam a fájó derekat, a hatalmas pocakomat, az állandó refluxot, mert tudtam, hogy miért teszem, és az pedig csodálatos. Így bújt el jól a félelem, ami akkor, ott a műtőben megmutatta magát. Most is fáj leírni, mert szégyelltem volna bevallani akkor, hogy féltem. De féltem. Legyen ez is a terápia része.

Félelmek vannak, még akkor is, ha nem veszünk tudomást róluk. És a tagadás itt sem működik. Talán mégiscsak jobb, ha úgy nézünk erre, mint szükséges rosszra az életünkben. Meg kell próbálni kimondani őket. Talán először csak magadnak, de akkor hangosan, hogy meghalld, mert akkor kicsit távolabb kerülhet tőled, és rá tudsz nézni egy fokkal objektívebben, egy picit messzebbről. Ha van valaki az életedben, akinek őszintén beszélhetsz a téged nyomasztó kérdésekről, az még jobb. Mert talán már azáltal, hogy kimondod, közelebb lépsz egy lehetséges megoldáshoz, de a megnyugvásodhoz mindenképpen. Nem szabad azt hinned, hogy csak a gyengék félnek. Mindenki fél valamitől. A legtöbben a hitüket hívják segítségül, mert a legtöbb vallás is azt hirdeti, hogy a felszabadulásod, az a béke, amit elérni kívánsz, az csak akkor kerülhet a látóteredbe, ha elengeded az irányítás iránti vágyadat, és őszintén hiszel abban, hogy bármi is jön, az úgy van jól. Hangzatos, könnyed, így leírva is mily’ egyszerűnek tűnik, holott a legnehezebb feladataink egyike. Tudatosnak kell maradnod, és igenis magadra szólni, ha úgy érzed, hogy közeledbe férkőzött a kétségbeesés. Küldd el! Jó messzire ám! És ne szégyelld, ha negatív érzések gyötörnek, csak tudatosítsd, hogy ők nem a valóságod. Használd a csendet és figyelj befelé! Ott vannak mélyen gyökerező aggodalmaid. Ne akarj túl gyors változást, ne is sürgesd ezt a folyamatot, csak légy jelen. Élvezd az életedet, minden pillanatát, és ezekkel töltsd fel a szívedet, lelkedet. És hálával. Mindig, minden nap hálával.

Mondd, te mitől félsz?

A Csillagbérc blog a Mama Manisha Mesék és Jóga részeként nőknek, anyukáknak, gyógyulni vágyóknak, útkeresőknek, úton levőknek, együttrezgőknek, spirituristáknak szolgáltat egy helyet, ahol a lélek pár percre megpihen, ahol kérdések ébrednek, és válaszok születnek.

További mesés és jógás tartalmakért pedig látogass el a

honlapunkra: www.mamamanisha.com illetve a

Youtube csatornánkra: https://www.youtube.com/@MamaManishaYoga

És csatlakozz hozzánk a közösségi média felületein is

Facebook: https://www.facebook.com/mamamanishayoga

Instagram: https://www.instagram.com/mamamanishayoga/

Pinterest: https://hu.pinterest.com/mamamanishamesei/