Az ünnepek közeledtével egyre többször találkozunk szembe a közösségi médiában azokkal a vicces mémekkel, amik azt hivatottak szolgálni, hogy átlendüljünk végre a kényszeres takarításon, a megfelelni-vágyáson, a tökéletességre való törekvésen, a maximumon is túlmutató, erőnkön bőven felüli teljesítményen. Jókat mosolygunk rajta, hogy a karácsony eljön ablakpucolás nélkül is, meg hogy nem kell profi szakács, cukrász, felszolgáló, bejárónő és hostess szerepében tetszelegnünk, mert az ünnep bizony nem erről szól. Tényleg nem? Tényleg – miután szembesülünk egy-egy ilyen humoros kis bombával- nem térünk mégis vissza ugyanoda? És még akkor is, ha tisztában vagyunk a valós értelmetlenségével ennek a láznak, tudunk-e rajta változtatni? Megpróbáljuk-e igazából elengedni az elvárásokat, a szerepeket, és csak úgy felszabadultan, örömteli eseményként megélni az együttlétet, a szeretetet? Nem hiszem. Szerintem a mosolyt ugyanúgy a porszívózás, a konyhafrontok átsúrolása, a fürdő minden szegletének pucolása, a pókhálókkal való harc és a konyhai robot váltja fel. Valahogy belénk van ez ivódva.
Mert a nagymamámnál a kályhával fűtés ellenére sem mer egy porszem sem megjelenni. Szerintem félnek tőle. Pedig már majd’ 90 éves. De a lepedő vakítóan fehér, és nem azért, mert újat vett minden évben. A harminc- negyven éves ágynemű is ragyog, és hihetetlenre vasalva, élével sorakoztatva várja az újra felhasználást. A nagymamámnál valahogy minden olyan simán megy. Mindig félelmetesen és tökéletesen rend van. Minden, mindig ugyanott, ugyanúgy. Nincs hiba, nincs lazaság, rend van. Nem görcsösen, hanem tényszerűen. Ott a díszpárnákon a huzat úgy kikeményítve, hogy még ránézni is félsz. Valahogy annyira komolyan, hogy soha még gyerekként sem fordult meg a fejünkben, hogy valami úton-módon ezt a rendet megbontsuk. Játszottunk, persze, aztán elpakoltunk. Kedves volt, mindig, de tudtuk, hogy hol a határ. És hogy, ami elkerült a rendeltetésszerű helyéről, annak vissza is kell oda mennie. Sosem feszengtünk, vagy ilyesmi. De mégis mindig rend volt. Öt unokával is elbírt egyedül, és főzött, sütött, és a kert, a csodálatos virágai is ugyanolyan pompában fürödtek mindig, mint a ház. Azt hiszem, hogy ezt nevezik makulátlannak. És sosem láttam őt frusztráltnak emiatt. Persze hozzáteszem, de csak óvatosan, hogy nem dolgozott. Nem volt rendes állása, háztartásbeliként élte le az életét. Napszámolt, ha úgy adódott, ellátta az állatokat, és vezette a háztartást.
Úgy érzem, hogy ma ez egyszerűen már másképp van, pedig ő is itt van még, ebben a mában. Nőként is dolgozunk, és mellette valahogy érezzük, hogy ezt is ugyanígy szeretnénk, meg úgy mindenhol ilyen tökéletesen helytállni. Jó lenne, ha aktívak és sikeresek, motiváltak lennénk a munkánkban, ahonnan hazaérve pedig meseszép és tiszta otthont tudunk magunkénak, ahol a házvezetés csupa öröm és boldogság. És még a főzés-sütés is készen, és változatosan, finoman, minden ízlést kielégítően készen. Mosolyogva. És valahogy nem megy. Sokat foglalkozom a témával, és sokat beszélgetek is róla nőtársaimmal, így nyugodtan kijelentem, persze megőrizve azt, hogy ez csak az én véleményem, amiben maximum mások is osztoznak: felzabálja az életünket a takarítás.
Ha másokról is gondoskodnunk kell, mint egy klasszik családmodellben, ott a nő főállásban tölti be a házvezetőnői szerepét, ami mellett minden más területen is meg kell felelni, és nem tudjuk elengedni, hogy ez nem fog menni. Hogy mi nem leszünk a saját nagyanyáink. Mert, ha lehetséges, hát még több az elvárás. Legyél bombanő, mindegy hány gyereket szültél, dolgozz, keress jól, legyél sikeres, vagy legalább örülj annak, amit csinálsz. Mellette főleg legyél a legjobb anya, legyen minőségi időd a gyerekekre, és akkor mellette bizony legyen az összes ablak megpucolva, a ruhák kivasalva, a porszívó napi használatban, és a konyha tündérien vezetve, a család jóllakatva. És csak gyötrődünk, csak felemészt, hogy bizony egy kisgyermekes családban, vagy egy kellően laza férj, esetleg élettárs, vagy akár lakótárs mellett, a takarítás nem is kicsit szélmalomharc. Vagy, ahogy elkeseredett hangulatomban mondani szoktam, olyan ez, mint széllel szemben hugyozni. (Ilyenkor vagyok nagyon-nagyon, de nagyon fáradt) Csak csinálod, csak csinálod, és semmi látszata. Közben pedig tudod, hogy amúgy néha tényleg el kellene ezt engedni, vagy legalább nem ennyire közel engedni. De azt is tudom, hogy ez a megfelelési kényszer csak saját magamnak szól. Tulajdonképpen csak én érzem magam rosszul, ha valaki úgy jön véletlenül hozzánk, hogy nincs tökéletes rend. Márpedig nincs. Mert lehetetlen. Illetve van, mondjuk szombaton, egy órára, vagy lehet, hogy csak tíz percre. Akkor is csak én örülök neki. És amúgy sem várja ezt el itthon senki tőlem. Tényleg nem. Én gyötröm halálra magam. Sajnos jól tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Szeretnénk azt a tiszta otthont, csak valahogy másnak, sokkal fontosabb dolgoknak a rovására megy. Elvesz értékes időt az együttlétből. Valójában pedig az tölt fel. Mégsem hagy békén. Akkor csinálom időn túl, erőn felül, mert itt van bennem, hogy lehetnék jobb is. Ha belepusztulok, akkor is. De tudom, hogy mindez akkor nyomaszt a leginkább, amikor a végletekig kimerültem. A fáradtság valahogy rátesz még néhány lapáttal. Kipihenten sokkal könnyebb pozitívnak maradni!
Így hát, egy-egy (vagy több) alvás nélkül töltött éjszaka után egészen elvisz ez a gondolat. Úgy érzem, hogy tökéletesen elegem van. Hogy hiába fehér a bőröm, nem elég szép a hangom ahhoz, hogy az erdei kisállatkák megjelenjenek az ajtómban, és magukhoz ragadva a porolót és a mosogatást, máris kivegyék a kezemből a munkát. Az a baj, hogy megnyugtat a rend. Szeretem, ha minden a helyén. És ilyenkor, amikor a karácsonyi lázban többen is megjárjuk egymás otthonát, valahogy felerősödik ez a kényszer.
Dolgozzunk ezen is tudatosan! Biztosan attól lesz emlékezetes és boldog az ünnep, hogy jól programozott robot módjára kipipálhatunk mindent a feladatlistáról? Jól esik az a dicséret, hogy szép rend van, micsoda háziasszony vagy, és még milyen finomakat is főztél! De mindenáron? Akkor is, ha előző nap még délutánig dolgoztál, és egyébként téged a legkevésbé sem tesz boldoggá, hogy még éjszaka is a fúgát súrolod, mert mindennek tökéletesnek kell lennie arra a két órára, amíg átjönnek az akárkik. Hadd jöjjenek.
Mondom neked, és mantrázom magamnak is: nem vagy robot. Ebben az életedben sincs olyan küldetésed, hogy más legyél, mint aki lenni szeretnél. Ha nem jutott időd mindenre, nem baj. Ha nem úgy sikerült a vacsora, nem baj. Valójában nem a Michelin csillagodért küzdesz. A családod boldognak akar látni, nem tökéletesnek. Aki a muzeális otthonodra kíváncsi, az meg kérjen időpontot. Nem kell bizonyítanod senkinek semmit. Amikor azon gyötrődsz, hogy valójában minden étel úgy sikerült-e, ahogy a receptből kiböngészted, amíg azon stresszelsz, vajon elég szép szalvétákat hajtogattál-e az asztalra, nos addig minden leszel, csak boldog nem. Pedig az igazi ünnepi hangulat abban rejlik, hogy ömlik belőled a szeretet. És ott a vendég, a család is jól érzi majd magát. Mert ott jó otthon lenni, ahol szeretet van. Önmagad iránt is! Tiszteld magadat idén karácsonykor is annyira, hogy nem engeded ezt a lavinát a fejed fölé. Engedd meg magadnak a tökéletlenséget! Igazából mind azt szeretjük látni, valljuk be. Mert az olyan emberi. Szóljon az ünnep arról, hogy együtt vagyunk azokkal, akiket szeretünk, és úgy töltjük el az időt, hogy abban nem kapnak helyet az elvárások.
Aztán úgyis visszatérnek a hétköznapok, és hátha idővel és sok-sok tudatossággal majd gyengül ez a nyomás rajtunk. Valahogy meg kell találni az egészséges egyensúlyt, és ha úgy érzed, hogy összecsaptak a fejed fölött a hullámok, hát pihenj meg, relaxálj, és gondolj arra, hogy igen sokan vagyunk ezzel ugyanígy. Ne legyen bűntudatod, hogy nem vagy tökéletes, mert senki sem az. Nem kell belehalnod a robotba, és nem kell, hogy boldogtalanná tegyenek a teljesíthetetlen feladatok. Vegyél vissza, és éld meg az életet. Minden, ami széppé teszi azt, az messze túlmutat a ránk erőltetett szerepeken. Engedd közelebb magadhoz mindazt, ami valójában feltölt. Kell a rend, igen, a tisztaság is, igen- a környezetedben, az elmédben és a lelkedben egyaránt. De azt az igen nagybecsű arany közepet ne engedd el. Az időd a legértékesebb kincsed. Töltsd azzal, amitől jobbá, többé válsz. Legyen szeretet, legyen béke. Mindennap.
A Csillagbérc blog a Mama Manisha Mesék és Jóga részeként nőknek, anyukáknak, gyógyulni vágyóknak, útkeresőknek, úton levőknek, együttrezgőknek, spirituristáknak szolgáltat egy helyet, ahol a lélek pár percre megpihen, ahol kérdések ébrednek, és válaszok születnek.
További mesés és jógás tartalmakért pedig látogass el a
honlapunkra: www.mamamanisha.com illetve a
Youtube csatornánkra: https://www.youtube.com/@MamaManishaYoga
És csatlakozz hozzánk a közösségi média felületein is
Facebook: https://www.facebook.com/mamamanishayoga
Instagram: https://www.instagram.com/mamamanishayoga/
Pinterest: https://hu.pinterest.com/mamamanishamesei/
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
