Csillagbérc

Engedjük el végre ezt a görcsösen szorongatott ellentétet férfi és nő között. Nem minden férfi egyforma, ahogyan nem minden nő sem. Nem minden férfi szoknyapecér, ahogyan nem minden nő egy szajha. Éppúgy megvannak közöttünk a különbségek mindkét nemnél, és talán azon kellene munkálkodnunk, hogy belássuk végre, úgyis csak együtt jó. Mert a férfinak nő kell, a nőnek meg férfi. És mindenkinek másmilyen. Ez pedig ettől csodálatos!

A férfi élet pedig elkezdődik már – és most ne ássunk mélyebbre- a születés pillanatában. Jó az, ha anya védelmező, de nem túl gyámolító, ha egyszerre enged és támogat is. Na, ezt igen kevesen tudják. Nem kritika, könnyű azt a drága kisfiút úgy magunkhoz édesgetni, hogy a végén tökéletesen önállótlan anyámasszonykatonája legyen belőle. És ez csak anya. Aki, ha felelős volt, akkor a kezdetektől tudta, hogy nem babázgatni fog, hanem nagybetűs férfit nevelni. Erős kézzel, szerető szívvel, engedve, háttérből figyelve, mindig figyelve. És ott volt apa. Ha volt. Régen azért nem nagyon, mert az apák alig vették ki a részüket a gyerekek körüli teendőkből, de ettől még mintául szolgáltak. Manapság tengernyi fiút nevel az édesanyja egyedül. Bitang nehéz lehet. Sokan megszenvedik, elnőiesednek, alárendeltnek érzik magukat. Bonyolult az a férfilélek is, ne kérjék ki maguknak a nők, nem csak az övék az. Egy fiúnak egyszerre kell bátornak, felelősnek, mamutvadásznak lennie, és bizony bárhogyan is nézzük, sokkalta hajlamosabbak lenyelni a fájdalmat, a csalódást. Elteszik mélyre. Attól még az ott pusztít. Szóval, sokszor nincs apa, vagy rossz apa van. De hátha akkor egy nagyapa, vagy valaki majd minta lesz.

És serken a bajusz, tombolni kezdenek a hormonok, a fiú komoly szakaszba ér. Nehogy azt higgyük, hogy az önbizalom jobban feszíti a serdülő fiút, mint a lányt! Ugyanolyan befolyásolható, ugyanúgy útkereső, ugyanúgy tapogatózik, és ismerkedik önmagával, a világgal. És mit lát? Hogy a lányok bizony már tizenéves korukra kész nők. Legalábbis úgy akarnak kinézni. És szépek, nem tagadás, de valahogy üresek. És mire 15-16 évesekké válnak az ifjak, a fiúk nagyon nagy küzdelmek árán találkoznak olyan lányokkal, akik érdemesek másra is, nemcsak ’arra’. Nem azért, mert a srácokat csak az érdekli, hanem mert a csajoknak csak ennyire futja. Odaadják magukat úton-útfélen, és akkor a fiú-e a hibás, ha él a lehetőséggel? Hogy akarnak-e a srácok ilyen barátnőt? Nem. Jól látják a smink és a vasalt haj mögött a sokszor tökéletes ürességet. Mert ilyen lányok vannak: akik ribancnak öltöznek, és úgy is viselkednek. Vannak, akik nagyon szépek ugyan, de két reményteljes, kedves pillantás után megkérdezik a suli folyosóján: mit bámulsz, te g*ci? – Na, igen. Ilyenkor azért valami úgy eltörik. Maradnak még azok a csajok, akik gyönyörűek, kívánatosak, és lehet, hogy még okosak is, de olyan fent hordják az orrukat, hogy ha nem villantasz BMW slusszkulcsot meg vaskos bukszát, akkor szóba sem állnak veled. Könnyű hát a férfinak? És mindig van egy barátnő, aki egyszerűen maga a tökély, akivel mindig lehet beszélgetni, aki számít a barátságra, és a vállunkon sírja ki bánatát, de nem veszi észre, hogy a számára ideális pasi az pont az, akinek panaszkodik a sok rosszfiúról, aki becsapta, megcsalta, esetleg bántotta is. És értetlenül áll a hímek hímje, hogy vajon milyen szemellenzőt hord a lyány, hogy még mindig nem érti, itt áll előtte ő, aki tisztelné, szeretné, és talán még azokat a bizonyos csillagokat is lehozná érte. És viszik a srácok a virágot, de ezeknek a lányoknak nem ez kell. Kedvesek próbálnak lenni, udvariasak, figyelmesek, megértők, de a lányok csak mennek tovább a rosszfiúkra vadászni nagy erőkkel. Az kell nekik. Hát, ennyi.

És akar ám a férfi is családot! Nem mind vágyik arra, hogy végelgyengülésig nőket hajkurásszon, nem mind a húszéves, üresfejű, szilikoncicis, felfújtszájú bigéket keresik! A férfi a nőt keresi. A hozzáillőt. Az ő vérmérsékletét, az ő vágyainak megtestesítőjét, akihez hazamehet. Nem mindegyik anyapótlékra vágyik, és kiszolgálásra meg hétvégi menekülésre a haverokkal. Vannak ám szerelmes férfiak, és nemcsak a klasszik romantikus filmek találták ki őket! Léteznek. És szeretnek. És ettől még igenis kemény macsók. Másként, mint a nők, nyilván, hiszen nem azok. Egy férfi, bármennyire is toljuk ide-oda a szerepeket, azért még mindig a család védelmezője, bástyája. Erős tud lenni a nő, igen, bármire képes. Ahogy egy férfi is, kár is hát ezen vitatkozni. Jóllehet, nem jutott a menstruációból, nem szülnek, van más, ami meg csak nekik jutott. A férfi még mindig a vadász, a férfi még mindig az, aki el akarja tartani a szerelmét. És vállal szerepet a gyereknevelésből! Micsoda aljas rágalom, hogy nem csinálják, hogy alkalmatlanok lennének rá! Pelenkáznak, mosnak, főznek, öltöztetnek, oviba visznek, segítenek, figyelnek, tegyük le az általánosítást. Aki akarja, meg tudja csinálni, sőt talán még szívesen is teszi. De hölgyeim, engedjük oda őket! Ne higgyük, hogy csak úgy lesz jó, ha a nő beleszakad a munkába, miközben a férfi setesután botladozik körülötte, mert nem kapja meg a bizalmat, hogy ő is képes rá. És igen, jön a legjava.

Szerelem volt, gyönyörű feleség, és jött a baba, jöttek a plusz kilók. Apa imádja a gyermekét, imádja anyát is. De anya megváltozott, hiszen meg kellett változnia, hogy életet adjon a jövő generációnak. De anya nagyon sokszor mérges apára, mert apa ’szabad’. Mehet dolgozni, hozzászólhat emberekhez, van élete, ami nem csupán a bébi körüli teendőkre korlátozódik. Anyának meg bűntudata van, mert jó akar lenni, de közben fáradt, és milyen jó már apának, mert ő nem éjszakázik, nem szoptat, és elmehet otthonról. De apának nem könnyű! Ez a helyzet neki is ugyanolyan új, és akarja jól csinálni. (Biztosan nem mindenki, megint ne vegyük ezt általánosra, hiszen semmi nem az!) Dolgozik, akár erőn felül is, hogy otthon nyugalom legyen. Támogatni akar, segíteni, hiszen mélyen belül tudja, hogy anya majd akkor lesz békés, kiegyensúlyozott, és igazán szerető édesanya, ha apa ott áll, és megteremti ezeket a feltételeket. Igen, képes lenne anya erre egyedül is. De az más. És tombol a düh, és apa meg anya egyre messzebb vannak egymástól. Az egész napos fáradtság már sokszor az első pillanatban lobban, vagy szinte robban. Anya rárakja apára a terheket, de nem mondja ki, hogy fáradt. Valahogy minden csak az új élethelyzet nehézségei körül forog, és senki nem mondja ki, hogy mire vágyik valójában. Apa legtöbbször csak anyára. Mert ő még férfi maradt, és a nőnek is maradnia kellene. A megváltozott testet lehet alakítani, akarni kell újra nőnek lenni, mert ez mindenki érdeke. Egy nő még nő marad akkor is, ha anya lett. Erre neki éppúgy szüksége van, mint a férfinek arra, hogy újra ott lássa a tüzet a vágyott nő szemében. És nem fogja érdekelni, hogy megnyúlt az a cici, de érezni akarja, hogy ő még férfi, és vágyak tárgya. Ne ítéljük hát el őket ezért! A szülőség nem a nemi vágyak halálát jelenti. Ha lehet, le kell tenni egy kicsit a mindennapi feladatokat, felelősségeket, és el kell menni randizni, megint kettesben. Amikor mindenki egy kicsit visszakaphatja azt a szerepet is. Attól feltöltődik mindenki, és erősebb a hétköznapokban. Ne hazudjuk azt magunknak, hogy nincs szükség intimitásra. Van.

És hogy sok a tróger férfi, aki egyáltalán nem így csinálja. Igen, sok. Meg a tróger nő is. Sok az elhamarkodott házasság, a felelőtlenül felvállalt gyerek, az idejekorán egymás agyára menés. Mert azt várja el a társadalom, hogy házasodni kell, és gyerek is kell. Ez a normális. Ne legyen. Nem való ez mindenkinek. Legyen ez egyéni döntés. Hogy látok-e erőn felül teljesítő férjeket, akik kamionoznak külföldön, hogy jól éljen itthon a kis család, asszony pajti meg fűvel- fával vigasztalódik az elhanyagoltság elkerülése miatt. Látok. Látom az elhanyagolt férfit is, aki elcsábul, amikor könnyed kolleganője az érzékeit korbácsolja. Hogy látok-e olyan anyákat, akik otthagyják a gyerekeiket apára, és lelépnek az újjal. Igen. Meg ilyen férfiakat is. Talán felelősebben kellene választanunk. Talán sokszor félrevezet bennünket a látszat. Nincs önismeret, nincs tapasztalat, nincs kapaszkodó. Vagy sokszor csak nincs kommunikáció. Senki nem mondja ki, hogy mire vágyik igazán. Pedig egyszerű a képlet. A férfi a nőre. A nő meg a férfira. Talán, ha kevesebb szerep jutna a mártírságnak, az önsajnálatnak, az önigazolásnak, az ’igazam’ megvédésének, az állandó háborúskodásnak, akkor jutnánk előbbre. De könnyebb azt mondani, hogy minden férfi ilyen, és minden nő olyan. Ettől ez még nem lesz igaz. Lejjebb kell vetkőzni a látszatból. A szerelem több, mélyebb. Talán, ha kicsit jobban odafigyelnénk egymásra, úgy igazán egymásra, hogy mit is akar mondani a másik. Nem arra, hogy mit akarok kihallani belőle, és aztán jól ellene fordítani. Le a karddal. A szeretet csendes, a szeretet figyel.

Mindegy, hogy a hároméves óvodás kisfiadat vagy az egész élet távlatából, melletted megöregedett férfit nézed. Ők férfiak. Ezért szeretjük őket. Szeressük őket annak, akik. Mert megérdemlik. Mindegy, hogy melyik nemhez tartozunk, mind szeretetre és elfogadásra vágyunk. És ha ez a vágyunk, akkor adjunk is belőle, hogy visszataláljon hozzánk.

(A blogbejegyzés nem volt hivatott az egész élet minden területének minden részletén, az összes lehetséges variáció létezésének okságán lamentálni. Éppen annyit mond ki, és csak annyiról szól, ami bele van írva. Kiragadva, önmagában, szeretettel. )

A Csillagbérc blog a Mama Manisha Mesék és Jóga részeként nőknek, anyukáknak, gyógyulni vágyóknak, útkeresőknek, úton levőknek, együttrezgőknek, spirituristáknak szolgáltat egy helyet, ahol a lélek pár percre megpihen, ahol kérdések ébrednek, és válaszok születnek.

További mesés és jógás tartalmakért pedig látogass el a

honlapunkra: www.mamamanisha.com illetve a

Youtube csatornánkra: https://www.youtube.com/@MamaManishaYoga

És csatlakozz hozzánk a közösségi média felületein is

Facebook: https://www.facebook.com/mamamanishayoga

Instagram: https://www.instagram.com/mamamanishayoga/

Pinterest: https://hu.pinterest.com/mamamanishamesei/