Nőnek születtél, és ha szerencséd van, még szerettek is. Ha még nagyobb, akkor elfogadtad magadat, sőt te is szeretted. Aztán mégiscsak utolér a fogyasztói társadalom, mégiscsak kikerülsz a védelmező burkodból, és ha akarod, ha nem, meg kell alkotnod saját magadat. Ez a mai totális torzulásban majdnem lehetetlen. Bárhová nézel, azt sugallják feléd, te bizony soha nem leszel elég jó, de ha ezt a ruhát veszed, ha ezt a parfümöt fújod magadra, ha ebben a tűsarkúban szerencsétlenkedsz végig a pláza kövén, ha eleget költöttél sminkre, körömre, frizurára, akkor esetleg kíváncsi lesz majd valaki rád. Ha kellőképpen gumivá változol, beállsz a sorba, és gondolkodás nélkül befogadsz mindent, amit el akarnak neked adni, akkor tökéletesen elveszítesz mindent, amitől élhetnél, de cserébe bizony lesz rengeteg irigyed.

Mert ez kell a lányoknak. A menő csajok egészen biztosan attól menők, mert rengeteg lóvét tudnak arra költeni, hogy úgy nézzenek ki, ahogy. Elködösíti a látásodat a csillogás, és észre sem veszed a mögötte levő űrt. Hiszen ezeken a luxuslányokon olyan megfizethetetlen árcédula lóg, amiről te csak álmodozol. Nem teheted meg, hogy havonta vagyonokat költs a testedre, arra az egyébként kvázi burkodra, amiben megjelentél mint élet. És sajnálod, mert te is drága nő akarsz lenni, miközben éppen ezek a megjelölt összegek utalnak végtelen értéktelenségre. De kutya nehéz dolgunk van! Senki nem hibáztat, ha botladozol, mert megtépáz, összezavar, még akkor is, ha látni véled, hogy neked más úton kellene járnod. Akarod, állítod, hogy te nem fogod eladni magad, mégis azt tapasztalod, hogy az az árcédula rajtad van, és te jó, jobb, legjobb akarsz lenni, csakhogy elérhetetlen a célod, mert ahová vágysz, az valójában nem is létezik.

Alig tizenkét évesen már b kosaras melltartót hordtam. Azt hiszem, hogy itt kezdődött minden. A cici hatalma félelmetes, és legyél bármennyire is tiszta gondolkodású, egyszerűen képtelenség a helyén kezelni az érzést ennyi idősen, gyakorlatilag gyerekként, hogy kellesz. Hogy már megnéznek, hogy már megfordulnak utánad, ilyen beteg ez a világ. Korán kezdtem ebben a társasjátékban játszani a szerepemet, és a korhatárt bizony még alulról sem súroltam. Eleinte tetszett, azt hiszem. Eleinte mindenkinek tetszik, hogy értékesnek érzi magát, még akkor is, ha valójában ez egyáltalán nem ezt jelenti. Mire tizenöt lettem, addigra már a harminc felettiek is ott álltak a sorban, akik a bugyimba vágytak, őket is megbűvölte a cici hatalma. Csak én nem tudtam mit kezdeni vele. Én még a Dirty Dancing-ben éltem. Klasszik szerelmet kerestem, a drámát, a könnyeket, a varázslatot, amiről egy serdülő lány álmodozik, és mindig, de mindig csalódnom kellett, hogy bizony az akkor már c-n is túlmutató kosarakon túl nem látszott belőlem semmi. Csakhogy ezt sem lehet megérteni ennyi idősen. Bolyongtam az értetlenségben, hogy hogy a csudába lehet az, hogy nekem ennyi „pasim” van, valahogy ők nem engem látnak, és már én sem látom őket. Szerelemről beszéltek, miközben fogalmuk sem volt róla, hogy ki vagyok én, nem is érdekelt senkit. Csak én éreztem, hogy valahogy elvesztem ebben az egészben. Jöttek kalandok, és én vártam Patrick Swayze-t, hogy rántson már ki ebből a rémálomból, de nem jött, nem jöhetett, mert én még nem álltam erre készen. Csalódott, dühös és megalázott voltam állandóan, pedig mások azt látták, hogy játszadozom a fiúkkal. De ők engem csak használni akartak. És én szépen lassan el is hittem nekik, hogy bennem a jóisten adta cickókon kívül nincs is semmi. Beletörődtem, hogy a szerepem pusztán abból áll, hogy törődjek bele. Érted. Semmi más. Fogadjam el, hogy ennyire vagyok hivatott, és ne ellenkezzem, sőt örüljek neki, mert hát sokan felfigyelnek rám. Rám? Hát rám aztán nem. Ez olyan törés, amit akkor tudatosan még nem elemezgettem. Elfogadtam én is az árcédulámat. Bennem ennyi van. Hová törekedjek többre? Kellettem nekik, és mások azt mondták, hogy ez tök jó, nemhogy örülnék neki. Mire tanított ez? El lehet így felejteni, hogy hogyan kellene kimondani azt a nemet. Nem jön a szádra, mert valahol nagyon mélyen még mindig hiszel a mesédben, hogy jön majd az a herceg, és vége lesz végre. De sem A, sem B, de még a K sem akar visszarántani a valóságba, és felfedezni benned az értékeket, mert talán már azok is elvesztek mind. Ha meg csak árad van, de értéked nincs, akkor minek is küzdeni, ez a te sorsod. Kaptam egy női testet a gyermek lelkem köré, amit még nem tanultam meg használni. Később, amikor már igen, na akkor érkezett el a legalja. Rájöttem, hogy a férfiakat csak ez mozgatja, és mindegy hány évesek, hogy várja-e őket otthon a család, ott volt a szemükben, hogy mennyire nem kellene megerőltetnem magam, ha meg akarnám őket kapni. És megfizették volna szívesen az árat. A hosszú évek pedig ráébresztettek, hogy undorító az összes, és már megalázni sem vágytam őket. Kaptak eleget. És én hiába vártam az én történetemet, amiben végre magamra lelek, amiben szeretek és szeretnek, engem. Olyan igazi békében, hogy nem kell szexdívának kinéznem heti hét nap, és nem kell mást mondanom, mint amit gondolok, hogy egyszerűen letehetem, mi több eldobhatom végre az álarcomat. De nem ment. És csodáltam azt a néhány férfit, akit nem lehetett elcsábítani, mert szerette a feleségét. Oh, az maga volt a gyönyör! A remény, hogy még él a Földön ilyen, hogy talán egyszer én is megtalálhatom.

Egyenes volt az út a pusztulásba, és azt hiszem, hogy valóban meg kellett hozzá egy kicsit halnom, hogy megtaláljam azt az utat, aminek már a puszta létezésében sem hittem. Megkaptam a rákom, mert fel kellett ébrednem. Ezt mind be kellett ismernem, ezeket a fájdalmakat fel kellett szabadítanom, megküzdenem a tisztánlátással. Közben pedig annyira szerettem volna szeretni, annyira szerettem volna már valakinek odaadni azt, amim volt, de sehol nem találtam a helyem. Nem sajnáltam én ezt, csak valahogy feladtam. A lelket tépő felismerést egy igazán mély kilátástalanság, kétségbeesés követte, és végül a vegytiszta reménytelenség. Lehettem volna annyi lóvés faszi felesége, kitartottja, annyi ajánlatot kaptam erre. Mennyire jó lenne már nekem, hogy csak formában kell tartanom magam, és minden az ölembe hullik. Ez volt a cédulámon. Amit legszívesebben letéptem volna magamról. Egész másra vágytam. Jó lett volna melegítőben, kócosan, nagyon röhögve egy sörrel a kezemben átbeszélgetni egy éjszakát a világ nagy dolgairól, de semmiképpen nem a tengerparton bikiniben feszítve valaki mellett, akiben a pénzén kívül semmit nem látok. Ez nem jött. És én tényleg feladtam. Széttártam a karom, és azt mondtam, hát ennyi. Alkalmatlan vagyok arra, hogy szeressenek, és alkalmatlan arra is, hogy szeressek.

Nem telt bele két hét, mikor megérkezett hozzám a szerelem, és még máig alig hiszem, hogy felbukkant a váratlanból, a semmiből, kézen fogott, és kirántott abból a szartengerből, amibe éppen belefulladni készültem. Nem volt ellenkezés, engem akart, és én is őt. Elvitte a rákom, ideadta a hitét, és én már több mint egy évtizede minden egyes nap szerelmes vagyok belé.

Már nem akartam más lenni, hanem végre felépíthettem önmagam, és szabadabb lehettem, mint valaha, mert szép lassan levetkőztem az összes elvárást. Azóta is kötelességemnek érzem, hogy nőtársaim, különösen a nagyon sérülékeny korban lévő tizenéves lányok szemét igyekezzek felnyitni saját belső szépségükre. Őket is benyeli a fogyasztói társadalom. Ha nem nézel ki egészen pornó színésznőnek, akkor nem fogsz kelleni. Pedig szegény srácok alig várják, hogy valaki más legyen, de a reklámok, az újságok, az egész média árucikket csinál ezekből az ártatlan lányokból. Azt tanítják nekik, hogy eladhatók. Költsenek bizony jó sokat arra, hogy szuper természetellenesek legyenek, mert csak akkor ugrik meg a címkén az az ár, ha már kellőképpen műanyagok. Kötelességünk tenni ez ellen, még akkor is, ha ezt az utat mindenkinek végig kell járnia. Nem szabad feladnunk önmagunkat soha, nem szabad azt hinnünk, hogy az árunk határoz meg bennünket. Tépjük le az a cédulát, és ébredjünk rá az értékeinkre. Minden nő csodálatos, és minden szépség – elcsépeltsége ellenére is- bizony belülről fakad.

A Csillagbérc blog a Mama Manisha Mesék és Jóga részeként nőknek, anyukáknak, gyógyulni vágyóknak, útkeresőknek, úton levőknek, együttrezgőknek, spirituristáknak szolgáltat egy helyet, ahol a lélek pár percre megpihen, ahol kérdések ébrednek, és válaszok születnek.

További mesés és jógás tartalmakért pedig látogass el a

honlapunkra: www.mamamanisha.com illetve a

Youtube csatornánkra: https://www.youtube.com/@MamaManishaYoga

És csatlakozz hozzánk a közösségi média felületein is

Facebook: https://www.facebook.com/mamamanishayoga

Instagram: https://www.instagram.com/mamamanishayoga/

Pinterest: https://hu.pinterest.com/mamamanishamesei/