Csillagbérc

Ott élsz egy teljesen kielégítő kapcsolatban, jól megvagytok már évek óta, minden olyan tökéletesen menetrendszerű, mindennek megvan a helye. Nincs veszekedés, jól elvagytok. Érted, elvagytok. Ettől szörnyűbb kifejezés nincs is egy együttélésre, aminek szerelemnek kellene lennie. De ez már régen nem az. Jó barátok vagytok, bármiről, bármikor, akármeddig elbeszélgettek, csak valahogy már nem vagytok se férfi, se nő. Aszexuális barátság ez voltaképpen, amiből nehéz meglépni, mert a legtöbben valahogy be sem szeretnék vallani maguknak: ettől sokkal többre vágynak. Nem ez volt az elképzelés a love of my life-ról, de hát azt mondják mások is, hogy így elvannak. Jó ez így. Biztosan. És tudom, rengetegen élnek így, mert annyira nem rossz, hogy váltsanak. Minek feladni mindent, nincs is ezzel semmi baj, hiszen nincs veszekedés, nyugi van, csak hát más se.

Éppen ilyenben éltem én is egészen békésen, hiszen én is hittem, jónak kell lennie. Egészen addig, amíg egy sorsfordító éjjelen megborult minden, amiben hinni akartam. Azon az éjjelen találkoztam az én Hodgkinommal. Annyira visszataszítóan magabiztos volt, láttam, hogy mindenki a lábai előtt hever, és nincs számára lehetetlen. Az a fajta sármőr, akinek egyetlen mosolyától lehullanak a bugyik, kipattannak a melltartók. Persze, hogy megtalált. Kicsit sem hatott meg, sőt talán még ellenszenvesnek is találtam ezt a dózertempót. Több célzást is tett rá, hogy hol, mikor és mit óhajtana tőlem, de kinevettem, hiszen elég sok whisky elfogyott. Akkor. Aztán pár hét múlva már nem egy buliban futottunk össze. Átlagos hétköznap, átlagos viselkedéssel. Hazafelé igyekeztem, ő pedig épp terepen dolgozott. Megállított, és beszélgetni kezdtünk. Két – alig egy pillanatnak tűnő- órán át. Fel sem fogtam mi történik velem. Olyan közeli volt minden, olyan sokat nevettünk, egészen felkavart. Ez pedig meglátszik. Hazudni sosem tudtam, és hazaérve, amikor kényelmes kapcsolatomba vissza kellett volna térnem, azon kaptam magam, hogy folyton rá gondolok. Érlelődni kezdett az ok, közelített a vég. Néhány nap múlva felhívott otthon. Megszerezte a számom, és bár csak a hangom akarta hallani, nagyon kemény menet volt megmagyarázni a mellettem fekvőnek, hogy nem tudom, kicsoda ő, és mit akarhat tőlem, miközben a gyomrom fel-le liftezett, és kislányos zavarodottságomban összevissza beszéltem.

Csak néhány nap telt el, és megint úgy adódott, hogy találkoztunk. Semmi jelét nem adta annak, hogy ismer, én sem. Vérprofin játszottunk. Az egyetlen, akit nem tudtam becsapni, az én voltam. Minden egyes lopott pillantásban ott égett a vágy. Amikor hazaindultam, a rendező a megfelelő jelenetbe tett be bennünket. Kaptunk két percet kettesben. Ott állt előttem, és akartam. Ott álltam előtte, és akart. Ő nős volt, engem otthon vártak, de tudtam, hogy ebben a néhány jelentőségteljesen csendes pillanatban, egymás tekintetébe veszve, a titkokat fürkészve, szövetséget kötöttünk.

Elérkezett az idő, hogy megtegyem a lehetetlen, így hát összepakoltam, és elköltöztem. Majd belepusztultunk, de tudtam, hogy hazudni nem akarok, és nekem bizony mennem kell. Nem érdemli meg, hogy kettős játszmába rángassam. Szépen, falusias bölcsességgel elhatároztam, hogy meg kell ennem, amit főztem. Váltam, váltottam, és fogalmam sem volt, hogy mivel nézek szembe, de olyan elemi vágy hajtott a karjaiba, aminek nem lehetett ellenállni. Még aznap este, amikor minden bútor és az utolsó zsák is átért, találkoztunk. Többen mentek hazafelé, nem terveztük. Sírtam, ő pedig nem vigasztalhatott. Akkor még nem. Várnunk kellett. Nős pasiknál már csak így van ez. Óvatosnak kell lenni, még ha az asszony több száz kilométerre is van. De belevágtunk egy végtelennek tűnő, gyötrelmesen gyönyörű élvezethajhászásba, amiben totálisan tönkrementem.

Az első pillanattól kezdve tudhattam volna, ha akarom, hogy boldogtalanságra vagyunk ítélve, de annyira nagyon tudtuk szeretni egymást, mint gyűlölni. Nem beszélni, haragudni, elérzékenyülni, hajnalokig szeretkezni, folyton bulizni, és veszekedni, hazudni, és könnyáztatta arccal elkezdeni mindent elölről. Soha nem lehettünk egymáséi, és azt sem tudtuk, vágyunk-e egyáltalán erre. Felfaltuk egymás életét. Neki haza kellett mennie, nekem maradni, és szüntelenül várni rá. Százszor megfogadva, hogy soha többé, hogy ezt így nem lehet, hogy ebbe belepusztulunk, de aztán mindig jött, és mindig megbocsátottam mindent neki, és szerettük egymást újra, aztán megint nem. Fél évig gyötrődtünk, és abban a fél évben én folyton menekülni akartam tőle és hozzá. Senki és semmi nem létezett rajta kívül. És amikor végre kiszakadt belőlem, otthagyta maga után a rákomat. Tökéletesen azt éreztem, hogy megérdemeltem.

Gyűlöltem őt, gyűlöltem magamat, mert olyan régen tudtam már, hogy mit tesz velem, hogy én engedem meg neki ezt a pusztítást, mégis, amikor elment, felfoghatatlan űrt hagyott maga mögött. Kiforgatott önmagamból, elvesztettem a kontrollt, és már régen nem is sejtettem, hogy hol lehet az út, amiről letértem. Semmi kapaszkodó nem maradt utána, csak egy fájdalmas keresgélés, egy kétségbeesett hajsza, hogy visszakaphassam az életemet, amit nem ő határoz meg. Mindenkit ellöktem magamtól, pedig megpróbáltak mások engem szeretni. Én viszont csak őt tudtam. Pedig haragudtam rá, és néha egészen hónapokig azt is hittem, hogy már gyűlölöm eléggé ahhoz, hogy ne keressem többet. Néha tényleg erősnek képzeltem magam, olyankor ő volt gyenge. Nem engedett el. Pedig sokszor a fejemhez vágta, hogy az élet megy tovább, és nem kellett volna ennyire belelovalnom magam, hiszen tudtam, hogy el fog menni. Tényleg tudtam. De azt is, hogy mennyire szeretett, amikor szeretett. Amikor már egy éve nem láttam, még mindig nem jutottam előbbre. Kiszakított belőlem mindent, ami értelmet adott. Elhittem, hogy ez a szerelem. Pedig fájt. Aztán felhívtam, és azt mondta, hogy sosem voltam fontos. Aztán felhívott, és azt mondta, hogy még mindig szeret. És így tovább. Akármeddig. Pedig kemóval gyötörtek, pedig elvesztettem mindent, tudtam, felfogtam, hogy el kell őt engedni, mi több, egyenesen eldobni. Mégis képtelen voltam rá, mert ő nem engedett el.

Ma már tudom, hogy soha nem is lett volna vége. Akármeddig folytatta volna. Jó sok évnek kellett eltelnie, hogy megértsem, mit miért tett. Valahogyan úgy mondanám, fel kellett nőni, eljutni egy olyan tapasztalati szintre, amikor rám köszöntött az „aha”. Akkor végre meg tudtam bocsátani magamnak, hogy mindezt hagytam megtörténni, és megbocsátottam neki is. És amiért meg szerettem volna veled osztani mindezt, annak talán az a legfőbb oka, mert tele a világ rosszabbnál rosszabb kapcsolatokkal, és látom, hogy mennyire nehezen szabadulnak belőle a felek. Hiába mondja mindenki, hogy hagyd már ott, ne foglalkozz már vele, hogy mit akarsz még tőle, hogy hülye vagy, bármit, de bármit mondhatnak, mert változtatni egyedül te vagy képes. És amíg te nem akarsz változtatni, addig minden mindegy. Az értelmet irányíthatod, de az érzelmeidet nagyon nehéz, és talán éppen az a feladatod az életednek ebben a szakaszában, hogy mindabból a rosszból, amin keresztülmész, profitálj. A lényeg, hogy mindig higgy abban, hogy érdemes vagy a szeretetre és a szerelemre is. Nem szabad beletörődni semmibe. Jár neked. És jönni fog, még ha azt is hiszed, hogy minden hited elveszítetted már, leginkább olyankor. A szerelmet is el kell gyászolni, hogy elmúlhasson, és kívül kerülj, majd újra megnyithasd a szíved. Amíg zárva tartod, nem is fog kopogtatni rajta senki, és ha mégis, úgysem hallod meg. Ne felejtsd el szeretni magad, és tisztelni annyira, hogy nem keresed a fájdalmat. Ezt az egy életet ne töltsd feleslegesen rossz kapcsolatban, mert bánni fogod, sajnálni fogsz minden elvesztegetett percet.

Ismerősek az illatok, ugyanolyan selymes a szél,

mintha az egyetlen, igaz ősz lett volna a tiéd.

Ez az az utca, mindenütt sok szétszórt emlék,

csak nem az az óra, nem is ugyanaz az év.

Hűvös éjjel a félhomályban még mindig ott állunk,

mint lelküktől megfosztott, meztelen bábok.

Csak az a zene! Nincs több kérdés, nincs válasz,

egy halk sóhaj maradt csupán utánunk.

A hideg holdfénynél már nem siet hozzád a szerelem

Nem bújik karodba, nem csókol, nem ismer már téged.

Mégis minden reggel mellettem ébred a félelem,

hogy nem volt igaz, hogy mindent csak elképzeltem.

Ha kíváncsi vagy a kalandozásaimra Mr. Hodgkinnal, keress a korábbi bejegyzések között, és gyere, látogass el a Csillagbérc oldalára a Facebook-on is!

Fotó: pixabay.com