Csillagbérc

És megtörténik, hogy elmegy közülünk egy ilyen jó ember, egy ilyen tanító, egy bölcs, akinek nyomdokain sokan igyekeztek, igyekeznek járni. Lehet sokféleképpen erre tekinteni: elvégezte a feladatát, teljesítette a küldetését, talán már új testben, újra köztünk van, de valahogy az nem fér bele, hogy egyszeriben boldog-boldogtalan megszállott Vekerdy rajongó lett. Tele a közösségi média, mindenki személyes veszteséget közvetít, és nekem ettől konkrétan hányingerem van.

Hogy miért? Mert már megint csak egy jó alibi az önsztárolásra. Már megint csak egy ok, hogy mutogassunk valamit, amivel lehet, hogy fejben még egyszer-egyszer egyet is tudtunk érteni, de soha a gyakorlati életünkben még nem próbáltunk aszerint eljárni, ahogy Tőle tanultuk. Hé, figyelj, meghalt a Vekerdy, kiteszem már én is, mert attól úgy fogok tűnni, mintha nagyon fasza szülő lennék. Elvégre láttam már tőle egy idézetet többször is, és nyomtam a lájkot, ergó elsajátítottam a nézeteit. Vagy nem is így van? Miért ömlengünk egy ilyen sztárhír kapcsán, ha közben minden rettenetünk abban van, hogy a gyerek ne játsszon kint, mert koszos lesz a ruhája, jobb neki, ha nyomogatja inkább azt a tabletet, amíg megebédel, és akkor majd meg is simogatom a buksiját, hogy milyen ügyes volt, és még tiszta is maradt! És nem, persze, hogy nem azt mondom, hogy tele van a világ szar szülőkkel, nem én. Nem ítélkezünk, nem-nem. Csak ez van. Látom, hogy a Tanár úr halála után valahogy mindenkiről kiderült, hogy titokban az ő elméletét imádja. Csak annyira titokban, és annyira elméletben, hogy közben teljesen elfelejtkezik a gyerekéről. Szavakba nem tudnám önteni, hogy pedagógusként mily örömteli életünk lenne, ha ennyi Vekerdysta szülő vinné az iskolákba a gyerekeit, de a helyzet botrányos, siralmas, és a legkevésbé sem tükröz egy szemernyit sem abból a szemléletből, amit a Tanár úr több évtizedes munkássága során igyekezett a fejekbe vésni. Most mégis ezt kell látni, és együtt érzően nyomkodni a lájkot, hogy hát mégis mennyien vagyunk már, akik nagyon elkeseredtünk ettől. És látom köztük a szülőt, aki megveri a gyerekét, ha bekakál, látom köztük a szülőt, akinek a gyereke hat évesen már Fortnite-ozik, a szülőt, akinek a gyereke még csak óvodás, de már teljhatalmat élvez, és egyetlen nyikkanására meg kell venni a világot, mert egyébként akkor hiszti lesz. Látom a szülőket, akik félnek a gyerekeiktől, és azokat is, akik ballisztikus ívben szarnak rájuk, és élik az életüket tovább, mintha mi sem történt volna. Mert, kérem, ilyen szülők is vannak! És mit ad isten, ők is Vekerdy rajongók lettek egyszeriben. De bár így lenne! Bár eljutna hozzájuk is bármi az üzenetből.

És amikor eleget pörgettem már a témát a fejemben, akkor rájövök, hogy a Biblia vagy bármely más szentírás sem másabb, és nem is félek egy magyar tanító bölcseleteit sem ilyen magasságokba emelni. Ezeket a műveket mindenki a saját szájíze szerint olvassa, és hiába látom én ugyanazt a szöveget, te teljesen mást fogsz megérteni belőle, mint én. Mert te a te igazságodat keresed, én meg az enyémet. Jóllehet, néhányan közülünk ettől többre is vágynak, és messzebbre, tovább is óhajtanak kíváncsiskodni az egón. Az jó. De nézd, mennyi vitát, harcot és háborút szült és szül most is az emberiség történetében a vallás. És a legtöbbször nem értem, hogyan lehet egy könyvet így félreérteni, ennyire megtekerni, ennyire a saját képünkre formálni. Lehet, hogy a Vekerdy Tamás könyvei is több arculatot hordoznak? Lehet, hogy más az előadásain nem azokat a szavakat hallotta, a könyveiben nem azokat az esszenciákat értette meg, amiket én? Hogyan lehetséges, hogy ennyire tökéletesen különböző szemléletű emberek ugyanazt hirdetik? Biztosan nincs ebben semmiféle önámítás? Talán sokan csak szeretnének azonosulni mindazzal, amit hallottak, olvastak, de az egyetlen dolog, ami eljutott a tudatosságukig az az, hogy legyenek elégedettek, és kész. Jó vagyok én így is. De meg merem kockáztatni a kijelentést, hogy nem ez volt az egyetlen üzenete. Igen, sokan, meglehet, hogy több százezren találták meg a megmentő megnyugvást a sorai között, mert olvasva az írásait ráébredhettünk, hogy nem is csináljuk annyira rosszul, és hogy az állandóan gyötrő kétség természetes dolog. Hogy mások sem gondolják magukat jónak, és keresik a fejlődés lehetőségét, és mások is kimerülnek, és másoknak is szembe kell nézniük azzal, hogy gyereknevelésben az egyetlen állandó dolog az a változás. Minden nap egy új kihívás, és ezzel együtt gyönyörű, de nekünk, szülőknek igenis valahogy készen kell állnunk rá. És nem baj, ha néha fáradtak vagyunk, legyünk emberek, legyünk kongruensek, igyekezzük szem előtt tartani, hogy bizonyos életkori sajátosságokon nem fogunk túllépni máról holnapra. Milyen csodálatos is lenne, ha tényleg ennyien adaptáltuk volna a gondolatait, tapasztalatait, de őszintén nem hiszem, hogy a szenzáción túl ez valóban megtörtént volna.

Pedig nem csak a szülőkhöz, nagyszülőkhöz szólt. Olyan általános igazságokat fordított le a nevelés szituációira, amiket minden vallás is közvetíteni próbál, több-kevesebb, szerintem inkább kevesebb sikerrel. Mesélt a hitről, anélkül, hogy jónak és rossznak bélyegzett volna bármit. Tanította az elfogadást. Az pedig nem csupán a szülő feladata a gyermeke felé, és nem is olyan egyszerű, mint amilyennek látszik, sőt végtelenül nehéz. Mert tökéletesen távol kell tartanunk az egót, az érzelmeinket, a szubjektívet. Az elfogadáshoz tisztaság kell, és egy olyan szemüveg, amit nem homályosít semmi földi gyarlóság. Elfogadni egymásban az embert, az egyenlőséget, a fejlődés lehetőségét. Rögtön mellé is társította a szeretetet. Nézzük csak meg, melyik vallás ne beszélne ezekről? Mind ezt mondja a maga nyelvezetén. A szeretet nagyon mély, tiszta érzés és tudatos is. Ezt szeretném, így fogok élni. Ez a döntésem, hogy a szeretet fog vezérelni. Nem egó nagyúr, nem az érdek, nem a hatalom, nem a vágyaim, hanem a szeretet, és a hit abban, hogy minden úgy lesz, ahogyan lennie kell. Nézd, ez sem csak a gyereknevelésről szól. És mesélt nekünk a nagy tanító az elengedésről is. Azt mondta, hogy vannak dolgok, amiken –érzelmi bevonódás nélkül- egyszerűen csak túl kell lenni, el kell engedni. Csak észlelni, és ítélkezés nélkül engedni is tovább, hadd suhanjon, mint egy nyári égbolton tovaúszó felhő. Mert nem leszünk mindig ugyanabban a csapdában vergődő vadak, hanem kimászunk, erősek leszünk, és beleesünk majd a következőbe is, de a megfelelő hozzáállással egyre ügyesebben lavírozunk majd az életben. Nem csak a gyereknevelésben. És tudod mit is mondott még? Hogy legyél elégedett, sőt a hálát is engedd meg magadnak. Mindezeket pedig nem elég, ha csak magadon gyakorlod, mert ezzel a gyermekedet is megtanítod arra, hogy így jobb, könnyebb élni. Vekerdy az az ember volt, aki ki merte mondani, hogy szabályokra van szükségünk, és uram bocsá’, még nekünk is, felnőtteknek is. Mert már megint nézd meg, hogy neked is van napirended, szokásaid, egyéniséged, és te is azt szereted, ha annak szeretnek, aki vagy, ha hisznek benned, ha támogatnak, ha melletted állnak akkor is, amikor elesni készülsz. Változott-e hát bármi is? Nem. Mi is mind gyerekek vagyunk

Ezt a bennünk élő gyermeket szólította ő meg, amikor azt próbálta megtanítani, hogy szülőként hogyan segíthetünk, hogyan válhatunk azzá, aki példa lehet a gyermekeink számára. Nekünk ugyanazokra a dolgokra van szükségünk most is, mint amit a gyermekeink elvárnak tőlünk. Igényeljük a szabályokat, és nem a ránk erőltetetteket, hanem mi már azokat, amiket elsajátítottunk. És annak ellenére, hogy a közösségi médiából a napokban kiderült, hogy mindenki őszintén vallja a Tanár úr nézeteit, mégiscsak fel tudott nőni egy generáció, akiknek nem léteznek szabályok. És nincs is semmijük. Fogalmuk sincs, hogy mihez kellene kezdeniük az élettel, mert senki nem tanította meg nekik. Jó volna elhinni, hogy haladunk ezen az úton, hogy egyre nagyobb odafigyeléssel vagyunk egymás iránt. Hogy a segítő szándék dominál. De többnyire inkább elfordulunk egymástól. Elidegenedés, értékvesztés, céltalanság és az egó végtelen méretű uralma látszik, és csak ritkán csillan meg a szeretet. De olyankor is jó, ha nem posztoljuk azt rögtön, mert valljuk be, akkor valahogy mégiscsak veszít a fényéből az önzetlenség. Ne a fotelból legyünk jók. És ha már ennyien vagyunk, akik megértették ennek a nagyszerű embernek a szavait, akkor tegyünk is úgy. Legyen elfogadás, mutassunk példát, és töretlenül higgyünk abban, hogy a mindenre a szeretet a válasz.

Fotó: pixabay.com