Csillagbérc

Megint jövök az elvárásokkal, és már megint onnan indulunk, hogy ezek nem a sajátjaid. Sajnos idejekorán belekényszerítenek bennünket egy abnormálisan leszabályozott rendszerbe, megfosztva mindentől, ami szárnyakat adhatna, ami gondolkodásra késztetne, ami által megkérdőjelezhetnénk bármit is. Arra kondicionálják az ifjú elmét, hogy tele nyomva feleslegesnél is feleslegesebb lexikális tudással szép lassan elfelejtsen önállóan működni. Hogy valóban kell-e ezek mögött tudatosságot keresni, most hagyjuk is. Nem célom, és nem is lesz soha, hogy politikáról, hatalomról írjak, tökéletesen kívül esnek az érdeklődésemen, éppen azért, mert azt akarják, hogy foglalkozzak velük, de én biza ellenállok. Engem ebbe nem vonnak be. Nem engedem, hogy elbutítsanak, megyek előre, és töretlen hittel hiszem, hogy lehet másként is csinálni.

Szegény három éves csemeténket őszinte bizalommal adjuk óvodába, hogy ott majd milyen jó lesz neki, mert más gyerekek veszik körül, játszhat, megismerheti a világot. A legtöbb óvodában pedig nem ez van, sőt nagyon sok családban sem. Ha meg szeretném őrizni egy gyermek kristályosan tiszta kíváncsiságát, és önállóságát támogatva folyamatosan arra sarkallom, hogy ismerjen meg, tapasztaljon, érezzen, és tanuljon, és ne akarjon soha olyan lenni, mint mindenki más, akkor tudod, hogy mit teszek? Nonstop mellette vagyok megfigyelőként, irányjelzőként, és hagyom. Egy gyereket hagyni a legnehezebb. Engedni, hogy igenis élje az életét, miközben óvom, és féltem is attól, hogy rossz dolgokat is fog kapni. Készen kell állni a kérdésekre válaszokkal, hogy a kifogyhatatlan kíváncsiság ne a ’hagyjál már békén’- nel vagy az ’ülj le inkább tévézni’- vel, sőt a ’nyomkodd egy kicsit a telefont’- reakcióval találkozzon össze. Mert a gyerek érdeklődik, kérdez, de mennyit! Viszont nem is hülye, és ha sosincs válasz, akkor lanyhul az érdeklődés, és egyre kevesebbet kérdez majd. Aztán beáll a sorba. Ne engedjük oda! Onnan nem fogja tudni megvédeni magát, nem tanul meg nemet mondani, és mondom a legborzasztóbbat: nem fog már kérdéseket feltenni akkor sem, ha felnőtt lesz. Nem fogja szóvá tenni, ha igazságtalanság éri, ha meglopják, ha becsapják, ha összetörik a szívét, mert hát ez van, akkor ez van.

A gyereket nem attól kell félteni, hogy rossz lesz az iskolában, hanem attól, hogy addig építik lefelé, amíg bele nem fog férni az elvárt, mondjuk kockába.  Sok kicsi sok igényének megfelelni nehéz, így azt választják, hogy szabványosítják a gyereket, mert akkor lehet velük bánni. A leszedált gyerek nem okoskodik, nem pörög, nem kérdez semmit. Ezért a gyereket ismerni kötelező! A szülő az, aki érti, és jó esetben majd ugyanezt látja a pedagógus is. Jó és ritka esetben. De az iskola még annyira sem tűri a kilógást a szabályosnak vélt, igen szűk kis skáladarabkából. Aki pedig nem hozza az elvárt formát, sajnos elutasítással fog találkozni. Aki teltebb, azért. Aki szegényebb, azért. A sor pedig végtelen. És tudod mit? Mindenkinek vannak kilógós tulajdonságai. Jószívű, kedves, okos, szerény- képzeld, még ezek is válthatnak ki ellenérzéseket. Ha megtanították neked, hogy szeresd önmagad, akkor mindig veled lesz az erő, a védelem, a hit. Te is kilógtál, és tudom, hogy neked is van egy sztorid róla!

Nekem egy trauma volt az iskola, de az egész serdülőkor is, ami sokáig eltartott. Mármint az útkeresés. Éreztem, hogy valami baj van velem. Sehová nem illettem igazán. Ebből pedig mások semmit nem vettek észre, sőt egészen népszerűnek számítottam, azt hiszem. Elbandázgattam bárhol amúgy, de nem tartoztam oda. Sehova. Akadtak barátaim, nem is kevés, és részt vettem a közösségi életben, lógtam a haverokkal suli után, ahogy kell, és mégis. Egy kilátástalan harc volt az egész. Monitoroztam állandóan, igazi térfigyelő kameraként, és próbáltam rájönni, hogy hogyan is lehetne ez másként. Ki lesz az, akire hasonlítani akarok? Folyamatosan az az érzés kísért, hogy engem senki nem ismer, jóllehet, meg is tettem ezért mindent. Mintha állandósult volna a dráma a szociális életemben. Másokból próbáltam felépíteni magam, és hát mások céljainak elérése nem okozott megnyugvást. Ezért aztán gyors egymásutánban cserélődött körülöttem a díszlet: a külsőm, a ruhatáram, a pasik, a barátnők, minden. Egyik sem tetszett. Bele kellett volna préselődnöm valamelyik kasztba, de nem ment. Ez pedig egy mélységesen mélyre nyúló önbizalomhiányt produkált. Pedig szerettek. Sokan. Néha túl sokan. De az nem én voltam, és nem bírtam azt a hazugságot, hogy valaki beleszeressen egy szerepbe anélkül, hogy meglátna mögötte engem. Odáig nem engedtem ám el az embereket. Amikor szabadon engedtem néha létezésem legőszintébb voltát, akkor írtam. Ott én én lehettem.

Ez az egységesítés égető probléma. Látom a ma fiataljait, ahogy küzdenek a megfeleléssel. Csak az a cucc a menő, csak az a telefon, így álljon a hajad, úgy fesd szád, így csücsöríts a szelfin, toljad rendesen azt a kokszot, sosem leszel izmos. Szép lassan nem marad más, csak a külső. Onnan mérik az embert, hogy mije van, a belső értékek pedig élettelenül nyöszörögnek az elnyomásban. Ha nem villantod a megfelelő slusszkulcsot, akkor nem lesznek ahhoz illő nőid, és ha nem öltözöl, sminkelsz minden áldott hajnalon ribanc-topmodellnek, akkor elvesztél. Van kifelé minden, miközben végtelen ürességet látok a szemekben, szívekben. Nincsenek értékek, nincsenek gondolatok, nincs semmi, csak az anyagi javak, csak a póz. Ide tartunk, és ez siralmas. Minden ott kezdődik el, hogy az a valahavolt gyerek elutasítást kapott. Nem engedték, hogy a személyisége kiformálódjon, hogy elfogadja önmagát és másokat. Olyan elkeserítő látni, ahogy fiatal lányok óriási önbizalomhiánnyal küszködve sírnak, hogy nem lehet a bokájuk vékonyabb, hogy az orruk is miért nagy, meg úgy általában, rádöbbennek, hogy sosem lesznek elég jók, mert az elvárások irreálisak. De nem azon fognak dolgozni, hogy elfogadják magukat annak, akik, hanem szenvedve lebegnek a hiábavalóságban. Fogalmuk sincs arról, hogy kilógni a sorból mennyire felszabadító érzés! De az iskola kegyetlen hely.

Ezért féltem én is a gyermekeim, és mindent elkövetek, hogy olyanok maradhassanak, amilyenek, és akkor is felvállalják igaz énjüket, ha az másoknak nem tetszik. Mert ez a biztonság adja a legnagyobb erőt a mindennapokhoz. Ezt kell erősítenünk egymásban, nemcsak az életünk elején. Erre ráhangolódni soha nem késő.

Amíg nem ismertem meg életem szerelmét, addig valóban abban a hitben éltem, hogy sosem fogom tudni felvállalni önmagam, mert az szembe fog menni az elvárásokkal, és féltem az elutasítástól, hiába éreztem, hogy ki kell törnöm onnan bentről, és szabadjára engedni az igazi valómat. Mellette sikerült csak. Mert ő engem látott meg minden elnyűtt vagy épp tökélyre fejlesztett álarcom mögött is. Vele nem lehet játszmázni, ó, nem. Mindenen átlátott, és lenyúlt a lelkem mélyére, hogy felvakarja onnan a gyermeki énem, és engedjen önmagammá válni. És kinyíltam. Azóta már nem akarok máshová tartozni, sem megfelelni másoknak. Pedig éppen ebből fakadóan sokszor megkapom, hogy miért merek így élni. Hát azért, mert így kell! Elfogadással és szeretettel működik ez, mint minden más. Egyszerűnek hangzik, ugye? Tedd meg magadért, tedd meg másokért is, hogy megengeded magadnak az önazonosság örömét.

Ha szeretnél máskor is feltöltődni, akkor katt a lájkra, és keress bennünket a Facebook-on is! Vár Rád a Csillagbérc! 

Kép: pixabay.com