Csillagbérc

Amikor az első diplomámat vettem át tanárként, akkor egy egész sorozat kemoterápián voltam túl, még épp hogy kezdett visszanőni vegyszeráztatta, hiányos frizurám, még fájt minden, még a számban éreztem a mérgek förtelmes ízét, de megcsináltam. Megcsináltuk. Felfoghatatlan hálát éreztem, csak lebegtem a létezésben, és alig hittem, hogy ez sikerülhetett. Most is küldöm még szeretetemnek kifogyhatatlan tárából az energiát azok felé, akik lehetővé tették ezt számomra. De ahogy átvettem azt az oklevelet, nemcsak annyi történt, hogy megszereztem elegendő kreditet, megírtam két szakdolgozatot és sikeres záróvizsgát tettem, hiszen akkor, ott felesküdtem arra, hogy legjobb tudásommal és tiszta szívvel fordulok majd minden tanítványomhoz. Mindegyikhez.

Tíz év elteltével jelenthetem: nagyon nehéz ez a szakma. Mert ez nem egy munka, ahová bemész, letudod, hazamész. Ebben élsz. Jó esetben több száz gyerek, fiatal felnőtt van körülötted, és akár száz munkatárs. Emberekkel dolgozol, egész nap, minden nap, a napjaid minden órájában. Nincs megállás. Irigyelnek bennünket, tudom. Érteni nem értem, de megteszik. Jó az a nyár. Tényleg jó. Főleg anyaként, mert ott tudsz lenni. Reggel még tiéd a búcsúpuszi az ovi, suli előtt, és akár az első is, mikor kilépnek az ajtón. Ott vagy hétvégén, és a szünetekben. Tényleg csodálatos! Van rugalmasság, van összetartás, vannak lehetőségek. Igazi anyukameló ez. És így szeretem. De akkor miért nincs tanár a pályán? Miért dobják el maguktól ezt a nagyszerű lehetőséget annyian? És, ha ez ennyire minden jóval kecsegtető hivatás, akkor miért nem tanulnak ezrek újra pedagógusnak? Miért nincs óvónő, tanítónő, és miért dolgozik még mindig egy jelentős százalék nyugdíjasként is, ha itt a jövő álommunkája? Azt válaszolnád, hogy a rendszer meg a fizetés. Szerintem nem csak ennyi.  

Tudod, én alig tanítok. Azt a fajta frontális tanítást, amikor a tanár kint áll a katedrán, és a tanulók teljes felszereléssel, totál kussban feszülten figyelik, mitöbb, isszák a nagyember szavait, és buzgón jegyzetelik, hogy aztán majd az emelt szintű érettségi után, az egyetemi felvételire gyúrva már mindent, de mindent tudjanak, és a versenyekről is csak a legjobb helyezéssel térjenek haza. Ha erre gondolok, akkor, hát, röhögnöm kell. Mert tudod, én alig tanítok. Tananyagot. Azt nagyon keveset. Szeretném! Annyira, hogy el sem tudom mondani. Ha taníthatok, és látom, hogy értik, hogy akarják, az egy extázis. Az felpörget, motivál, hajt előre. De nem ez van. És nem is ez lesz. Akkor mit csinálok? Anya vagyok az iskolában is. Megpróbálok megtanítani a diákoknak olyan dolgokat, amiket talán még sosem próbáltak az életben. Például, hogy hogyan kell egy felnőttel beszélni, a wc-t használni, közösségben viselkedni, és rendületlenül biztosítani őket arról, hogy értékesek. Mert talán még soha nem figyelt rájuk senki, mert talán még sosem fogadta el őket senki. Meg kell velük értetnem, hogy különbség van kultúra és kultúra között, de elfogadással közeledünk egymás felé. Ha náluk tökéletesen normális az, hogy ordítanak állandóan, és alkalomadtán totál összeverik egymást, nekem akkor is türelmesnek kell lennem, és megmutatni nekik, hogy ez nem jó így, és hogy van más út. Nekem példát kell mutatnom, nekem mindig ott kell lennem. Ez egy veszélyes hivatás! Amint elkezded szeretettel etetni az éhes gyermeket, igényei lesznek. Egyenesen követelni fogja. Ezért minden egyes nap olyan energiakészlettel szükséges az iskolába érkeznem, hogy bőven jusson nekik is belőle. Úgy járnak rám, mint a töltőre. Érzik, hogy tudok adni. Kedves szót, figyelmet, jelenlétet. Ilyen értékes dolgaim vannak. Nem adhatom lejjebb, mert akkor érzik. Várnak már az ajtóban, mindenki beszél egyszerre, egyfolytában. Kiabálnak, veszekednek, sokszor hazudni próbálnak, megbánják. Bocsánatot kérnek, bocsánatot követelnek. És akkor megbocsátok, mert senki nem bocsát meg nekik. Idővel minden mocskos kis dolgukról tudok. Mesélhetek arról, hogy nem, nincs két májad, és nem, a fürdésnek nincs fogamzásgátló hatása, és hogy análisan nem eshetsz teherbe. Arról, hogyan kell egy lánynak udvarolni, arról is, hogy konkrétan mit kell vele csinálni, érted. Senkitől nem tudják ezeket megkérdezni. Megbíznak bennem, és ez egy csomó súlyos következménnyel jár. Türelmesnek kell lennem, állandóan. Otthon csak üvöltenek, arra oda sem figyelnek, és hidd el, az erőszak csak erőszakot szül. Igenis eltűröm, hogy néha nagyon hangosak legyenek, mert lehet, hogy éppen egy feladatot szeretnének megoldani, és csak így megy. Nem azért, mert rosszak, hanem ezt tanulták. Muszáj elfogadnom, hogy számukra teljesen rendben van feltett lábbal szotyizni egy előadás közben. És csakis türelemmel, csakis óvatos terelgetéssel lehet valamit elérni. Csak akkor lehetek eredményes, ha minden nap, következetesen ott vagyok. Lehet, hogy hajnal kettőkor jön egy üzenet, lehet, hogy hétvégén van szükség egy kis megerősítésre vagy figyelemre. Nonstop meló ez, ha így akarod csinálni. Lehet másként is, lehetne csak leadni az anyagot, hazamenni, és elfelejteni az egészet. Nekem tökéletesen életidegen, de az biztos, hogy a nehezebb út az enyém, viszont a sikere is. Arra viszont jó sokat várhatok, mert a nevelés nem megy egyről a kettőre, és a legtöbbször azt érzem, hogy visszacsatolás nélkül tolom bele vég nélkül az energiáimat mások gyerekeibe. Olyanokéba, ahol az anyuka már a bemutatkozásom után kinyomja a telefont, olyanokéba, akikről a szüleik egyáltalán nem sejtik, hogy min mennek keresztül, hogy miket követnek el, de arról sem, ha épp egy különlegesen tehetséges gyermeket nemzettek véletlenül erre a világra. Ezért vagyok képtelen általános iskolában ’nem tanítani’. Megszakadt a szívem azokért a gyerekekért, azokért a sorsokért, és nagyon-nagyon nehéz a nézeteket úgy kommunikálni a nemtörődöm szülő felé, hogy még disztingvált legyen, tudva, hogy nem menthetek meg mindenkit. A középiskolában már szinte kidobott fiatal felnőttek vannak. Nekik talán tudok adni egy esélyt. Hogy így van-e? Nem tudom. Nem kísérhetem az életét végig ennyi diáknak. Ezért olyan hálátlan feladat ez.

Szóval, nem taníthatok, csak nevelhetek és szerethetek. Tőlem nem félnek, hiszen folyton mosolyt kapnak, sőt sokszor mondják is, hogy nem vagyok elég szigorú, de nem is tudnék másmilyen lenni. Akkor vagyok hiteles, ha nem játszom meg magam. Hányszor elmondták az én tanáraim, hogy egy pedagógust nem szeretni kell. Pedig de. Mert a gyerek, és még a felnőtt is csak annak tanul, akit szeret. A kisdiák a tanítónéninek tanul, a nagy meg a professzornak, a főnöknek, akárkinek. Abban van a motiváció. Nálam az a helyzet, hogy először ezt valósítom meg, a bizalmat, az elfogadás légkörét. Addig van háború, majd leomlanak a falak, és békét kötünk. Aztán jöhet egy kis tanulás. És akkor is gondolkozunk. Nekem ez a legfontosabb. Nem arra vagyok kíváncsi, hogy tudja-e a könyvet, hanem, hogy hajlandó-e gondolkozni. Azt értékelem, ha kreatív, ha vannak ötletei, és beszél, és feltalálja magát, mert talán erre lesz a legnagyobb szüksége az életben. Nem kis zseniket képzek, közel sem, de mindenkiben azt próbálom erősíteni, amiben jó, és elfogadtatni velük, hogy bizony mindenki másban jó. Aztán programok jönnek tömegével. Megyünk, csak legyünk együtt. Az ilyen lehetőségek pedig megnyitják még a legzárkózottabb szíveket is. Idővel egyre többen akarják elmondani. Rájönnek, hogy akkor könnyebb, aztán legközelebb már megy magától. Néha egészen Mónika show van, mert együtt igyekszünk egy problémát megoldani: legyen szó nemvárt terhességről, szakításról, otthoni bántalmazásról, rendőrségi ügyekről, gyógyszer túladagolásról, bármiről. Mindenki kimondhatja, nincs hülyézés, nincs kiközösítés, együtt tanulunk meg odafigyelni másokra, és megérteni más nézőpontokat ököl nélkül. Terápia van.

Tudod, ez a hivatás nagyon nehéz. Ezért nem jön ide senki. Végtelenül fárasztó. Annyit elvesz néhány óra ottlét is, mintha napi 12-ben festettél volna. Nem fizikailag, de szellemileg fantasztikusan leépít. A serdülők nem az a hálás fajta. Akarják, amit adok, de néha bizony hiszti van, néha rám is vágják az ajtót, és nem érdekel az sem, ha mások ezért gyengének néznek. Nem fogom kikérni magamnak, nem fogok ordítani, nem fogom megalázni, mert tudom, hogy anélkül is irtóra meg fogja bánni. Mert kell neki az a szeretet, és akkor majd jön, és úgy ölel váratlanul meg a folyosón, és rohan tovább, mintha semmi sem történt volna. Akkor pedig én is úgy csinálok, mintha semmi sem történt volna. Szomorú sorsok vannak, és egy olyan környezetben, ahol nekem arra is oda kell figyelnem, hogy evett-e az a gyerek egyáltalán, aludt-e eleget vagy épp nem áll-e valamely tudatmódosító hatása alatt, ott csak megbocsátani lehet. Ha túl sok már nekem is, akkor is csak a lelki terror mehet. Csak csendesen, és tudod mit, megértik. Rájönnek, hogy mit veszíthetnek.

Aztán, ha letudtad a kötelező óráidat, ki van javítva az összes dolgozat, aminek a javát olyanok írták, akik a betűket sem tudják rendesen formálni, és csak tippelgetsz, hogy vajon mit akarhatott írni a szerző, akkor még elolvasol, megválaszolsz pár e-mailt, és indulhatsz haza. Na, azután még jön néhány tíz telefon szülőtől, szülőnek, gyerekkel, másikkal, családsegítővel, gyámhivatallal, jegyzővel, rendőrséggel, meg a bónusz egyebek, ha véletlenül még egyéb programokat is szervezel. És haza is kellene még vinned magadból valamit, de már alig van. Pedig otthon is teljes valódban szeretne látni a család, nem pedig egy kifacsart rongyot. A valóság viszont ez. Széjjelpusztítanak. Nem fogom szebben írni. Egy átlagos nap után olyan vagy, mint egy koszos, kifacsart, iskolai szivacs. Elhasználódtál. Jó a nyár, mi? Szeptemberre összeszeded kicsit magad, és elhessegeted, hogy mégis inkább otthagyod ezt a pályát, és újrakezded. Minden év más, minden napod más, semmi sem kiszámítható, az egész egy örökös harc, folytonos kihívások. Ez a szépsége, és a nehézsége is.

Egy tanévben számtalanszor érzem azt, hogy nem bírom tovább, hogy ez nem embernek való, ezt képtelenség csinálni. Így lehetnek ezzel az egészségügyben dolgozók is. Lerágják a csontodról a húst, mindenedet felemésztik. Mégis ezt szeretem, és azt hiszem, hogy mindig is tanítani fogok. Más a traktoron felnőve tanul bele a mezőgazdaságba, és a zsigereiben van a gazdálkodás, vannak, akik zenélni tanulnak meg a szüleiktől, táncolni vagy bármit. Én az iskolában nőttem fel, nemcsak a sajátomban, hanem abban is, amelyikben édesanyám tanított. Óvodásként is ott ültem, ha beteg voltam, és akaratlanul is a génjeimbe ivódott a hangsúlya, a szavai, az egész pedagógusi attitűd. Úgy lett a példaképem, hogy igazából nem is csinált semmi különöset, csak szívvel-lélekkel tanított. Azt kérte, csak ezt ne. De. Tanár lettem. Később dolgoztunk is együtt, és úgy gondolom, hogy mindaz, amit képviselek, az az ő öröksége, és nem azért teszek így, mert ezt várja el tőlem, hanem mert olyan őszintén és tiszta hittel végezte mindig is a hivatását, amire én is törekszem. Így történhetett meg az az igazi, örök emlékű eset is, amikor először mikrotanítottam a főiskolán. Csak egy pár percet kellett, és a professzor úr híresen szigorú, kimért ember volt, de amikor végeztem, annyit mondott: ilyen, amikor valakinek a vérében van a tanítás. Azóta is ezt idézem fel, amikor nagyon csüggedek. Meg azt a végtelen sok szeretetet, amit a tanítványaim tudnak adni. Igazi hullámvasút ez. De erre esküdtem fel, hogy tanítani fogok. Hogy mit? Azt pedig mindig az igényekhez igazítom. A saját elvárásaimat rég a kukába dobtam, ez színtiszta alkalmazkodás a körülményekhez. Ki kell hozni a legjobbat abból, ami van. Ha olyan gyerekekkel dolgozom, akik se írni, se olvasni, se számolni nem tudnak rendesen 15 évesen, akkor azzal. Megőrjíteném magam, ha azt hinném, hogy dicséretes ötösökkel fognak érettségizni. Nem lehetnek ilyen nagyravágyó terveim, mert akkor sosem fogom megvalósítani őket. Egyszerűen csak abban hiszek, hogy a példamutatásommal adhatok valamit. Talán hitet, talán erőt. Sosem fogom megtudni, hogy értem-e el bármit. De nem bánom. Akkor sem csinálnám másként. És akkor is, mindig is tanár leszek.

Ha olvasnál még tőlem, katt a lájkra, és gyere a facebookon a Csillagbércre! 

Kép: pixabay.com