Csillagbérc

Színtiszta gyűlölet árad a kommentekből, minden humor epés rosszindulatot vált ki, minden elejtett félmondat százszorosan kiforgatva, utálatba panírozva csapódik vissza az arcodba, és semmit, de semmit nem tud senki sem jól csinálni. Mert bárhogyan is gondoltad, cselekedted, tetted, az biztosan nem úgy volt jó, és tömegével szállnak oda, mint legyek a trágyára, a saját fájdalmukkal nem bíró fajtársak, hogy önthessék rád boldogtalanságukat- és mindezt kristályosan ragyogó önigazolásként élik meg. És nem érted. Senki sem érti. De csak az csodálkozik, aki kapja, és talán észre sem veszi, amikor ő ugyanígy tesz. Az emberiség nem törekszik a békére, a háború élteti.

Csupa fanatizmus van mindenhol. Vegyünk egy átlagos hírfolyam-képet a facebookon: két perc alatt találsz legalább tizenöt politikai indíttatású bejegyzést, ahol ezrével megy az egymás oltogatása, az anyázás a hozzászólásokban, és azt látod, hogy itt aztán bizony senki nem akarja érteni azt, amit a másik mond, csak ő is mondani akarja, de olyan hangosan, olyan alpári módon, hogy valaki végre meghallja. De nem hallja senki, mert mindenki csak a sajátját akarja odahinteni, erővel. Dobálják a szitkokat, mint kukoricát a disznó elé, és egyetlen céljuk csak az, hogy provokáljanak. Eléri ám a hatását, mert jön a másik kis kucu, kap az ingyen kukoricán, és falja befelé. Verbális gyilkosságok vannak tucatjával egy-egy ilyen poszt alatt, és mind egyforma, bármi is legyen a téma. Csak egymás utálatára, megalázására játszanak. Egyéb cél nincs.

Vagy nézzünk csak meg egy focimeccset: felfoghatatlan. Józan, értelmes emberek csinálják ezt? Idegből verik össze egymást a sport nevében? Nevetséges. A fanatizmus mindig is igen rémisztő jelensége volt az emberiségnek, de nagyon fertőző, és rengetegen szenvednek benne. Beleépülnek egy kollektív tudatba, és egyáltalán nem is akarják megkülönböztetni magukat a többiektől, sőt a cél a teljes azonosság. Csak akkor tartozhatsz az adott közösségbe, ha te is a szabályaik szerint játszol, tehát levetkőzöd az összes ún. egyéniségedet, és átöltözöl a közösbe. Nem csak a focistákról beszélek, félre ne érts, minden ilyen csoportról: a rajongókról. Félelmetesen veszélyesek, minden nemű gondolkodást hátra hagynak, és aki nem közéjük tartozik, vagy nem érti meg őket, az mehet a levesbe. Nem riadnak vissza az erőszaktól sem. Ezek az emberek nem találták meg önmagukat, csak a közösben tudnak maguknak valami formát adni. Ez azonban nagyon becsapós, mert kétélű a fegyver. Óvakodjuk hát a megszállottaktól! Csodálatos ez a magyar nyelv, milyen szépen fejezi ki ez a szó a mögöttes tartalmat: megszállott. Valami külső erő irányítása alatt álló személy, tehát nem önmaga. Nem érdemes vitába keverednünk velük, mert tényleg, klasszikusan a falra hányt borsó. Nincs értelme, semmiről a világon nem lehet őket észérvekkel meggyőzni, a közösségben óriási erő van.

Nem mehetünk el így a vallások mellett sem, ha ezt a témát érintjük, mert közöttük is bizony bőven akadnak ilyenek. Akik ugyanúgy nem leltek rá az áhított békére, hanem a dühöt, a fájdalmat megtértként átkonvertálják abba, hogy kényszerítenek arra, te is akard. Mert te még nem tudod, hogy mi a jó neked, de majd ők megmondják, ha akarod, ha nem. Aki nem azt hiszi, aki nem úgy látja, az bűnös, az semmirekellő, az hazug. És folyik tovább a gyűlölet a szeretetet nevében. Tökéletesen összekeveredik a hit az egyházzal, pedig mennyire, de mennyire másról szólnak! Háborúk folynak szerte a világon, mert mindenki a saját igazát bizonygatja, és megy ész nélkül a csatába, hogy békét teremtsen. De így soha nem lesz béke, és egyetlen vallás vagy ősi bölcselet sem buzdít erőszakra. Mert még soha nem hozott az erőszak semmi jót, és nem is fog, mert az erőszak csak erőszakot szül, és ezt minden áldott nap érdemes lenne szem előtt tartanunk. Csak a gyengék bántják a másikat, akik a saját elnyomottságukat, fájdalmukat, kudarcaikat rejtik az elnyomó szerepe mögé. Valójában pedig egy kicsit sem lesznek jobbak, és mindegy is, miben hisznek, mert ebben az életben mi mind egyenlők vagyunk. Csak sokan azt hiszik, hogy az anyagi világ határozza meg őket, hogy az ún. hatalmat, a vágyott elégedettséget, békét, boldogságot a pénz hordozza. Ez is egyfajta vallás. Mindannyiunknak megvannak a magunk mozgatórugói, és sosem fogjuk tudni egymást tökéletesen megérteni, hiszen a legtöbbször magunkat sem értjük. Ahhoz elfogadás kell, az viszont egy igazi K1. Kemény küzdősport, de nem másokkal, csakis itt belül.

Addig, amíg ez nincs meg, addig pedig vég nélkül csak vitatkozunk feleslegesnél feleslegesebb dolgokról. Keressük az egyensúlyt, és azt hisszük, hogy ha másokat lehúzunk, akkor magasabbra törhetünk. És aztán kiderül, hogy ez nem működik, és látjuk mind, hogy ez amúgy nem működik, mégsem változik semmi. Vegyük csak azt a népszerű optikai csalódást, amikor a képen látható egy öreg asszony és egy fiatal is, de én ezt veszem először észre, te pedig azt. Valahogy így vitatkoznak, csatáznak, gyűlölködnek, háborúznak az emberek: én csak ezt akarom látni, te pedig csak azt, de az igazság se nem az enyém, se a tiéd, hanem a kettő között van. Ezt a határt azonban az emberiség nem képes átlépni, mert az egó annyira erősen ragaszkodik az igazság- hazugság, az én, én, én, csak én lehetek a jó álláspontjához. És sokszor észre sem vesszük, hogy ő, az egó az igazi kisördög a vállunkon, aki nem hajlandó kiengedni bennünket az elfogadás színterére, aki nem keresi a békét, aki abban leli örömét, ha harcolhat. Engedjük, sőt egy idő után annyira a hatása alá von, hogy nem is ismerjük fel szavainkban, cselekedeteinkben a sugallatot, és szép lassan legyűr a fájdalom, mert az összes negatív energia, amit a világba küldünk, amivel másokat szennyezünk be, az beszennyez bennünket is. Mindezt csak azért, mert ezt hozza elő belőlünk a perspektivikus hatás. Ezen alapszik a kép. Én innen így látom, te onnan úgy. Mindkettőnknek igaza van, és nem foglak lemészárolni azért, mert te nem azt látod, amit én.

Valahol mélyen mind a boldogságot, a békét vágyjuk, akkor miért nem ezen az úton járunk? Minden ősi tanítás ugyanazokról a dolgokról beszél, mindegy, hogy aztán milyen egyházat építettek köré a fanatikusok. A szeretetről szólnak. Elcsépeltnek hangzik, de én sokkal inkább meg nem értettnek látom ezt a szót. A szeretet nem csak annyit jelent, amennyit tulajdonítunk neki a hétköznapokban. Ebből ered a békét hozó elfogadás, amivel sokkal könnyebb volna együtt élnünk, és előrefelé haladnunk, de valahogy ez nem megy. Ítélkezés, szitok, átok, minden hamarabb jön, mint az őszinte elfogadása annak, hogy nem vagyunk, és nem is lehetünk egyformák. Mennyire lenne már borzasztó, ha egyformák lennénk?! Ha ugyanazt a zenét szeretnénk, ha ugyanazt ennénk, ha ugyanaz kapcsolna ki bennünket, ugyanaz lenne a küldetésünk, a hivatásunk, és még sorolhatnám. Ugye, mennyire nevetséges ez? Attól csodálatos ez a világ, hogy mind mások vagyunk, és legyünk is mások! Ez a színkavalkád teszi olyan varázslatossá az emberiséget, de csak akkor, ha elfogadjuk egymást. Szóval, ez itt én vagyok, és nem kell szeretni, nem kell velem egyet érteni, nem kell úgy élni, ahogy én, abban hinni, amiben én, de megvetni sem. Én sem teszem. Mind tanulhatunk egymástól, ha megvan hozzá a kellő alázatunk, és elhisszük, hogy kortól, nemtől, vallástól, mindentől függetlenül ugyanolyan értékes tagjai lehetünk ennek a társadalomnak, megtalálhatjuk a saját helyünket, és megteremthetjük a mi békénket. És ha ez megvan, akkor se győzködjünk másokat a mi utunk helyességéről. Mindenkinek másként megy. Hadd menjen! Engedjük egymást élni!

Kép: pixabay.com