Csillagbérc

Amikor igazán tanácstalan vagy, amikor olyan nagy kérdésekre keresel választ, amit másnak be sem vallanál, amikor úgy érzed, hogy senki ezen a földön nem tud iránymutatással szolgálni számodra, és azok a hullámok már úgy fodrozódnak, és jönnek, látod, érzed, hogy elvesztetted az irányítást, akkor ösztönösen keresed a helyet, ahol rátalálhatsz a megnyugvásra. Ilyenkor –vallástól függetlenül- a templomokba menekülnek az emberek, és imádkoznak, ezt látjuk a filmeken is. Ilyenkor igenis levetkőzik azt az egót, és ösztönösen keresik a csendet. Erre vágyunk mind. Mert mélyen, ősi tudatunkban ott lapul a csend iránti igény, vágy, mert tudjuk, hogy csak akkor tudunk odafigyelni igazán, ha megszűnik a külvilág, és eldobhatjuk az elvárásokat, a megfelelési kényszert, és közel engedhetjük magunkhoz a kérdést, hívva rá a választ, amit csakis magunkban találhatunk meg. Hogy ezt aztán milyen isteni beavatkozásnak véljük, teljesen szubjektív. A lényeg, hogy ha nagy a baj, bizony felébred az egység egyetemes tudása, és sokszor az eredmény sem marad el, hiszen minden válasz bennünk van. Csak le kell tekerni azt a hangerőt kicsit, hogy meghallhassuk a hangot.

Ez az a pont, amikor én az erdőbe indulok. Hív. Semmihez sem hasonlítható az érzés, amikor a körülöttem magasodó fák biztonságot adó csendjét élvezve kívül marad minden evilági, és eggyé válhatok a létezéssel. Minden egyes lépéssel egyre közelebb érek magamhoz. A talpaim alatt lélegzik a föld, és rezgései átjárják az egész testemet, együtt rezgünk tovább, átadom magam. Egyfajta tudattalan tudatossággal szemlélem a természetet magam körül, aminek része vagyok, amivel együtt vagyok én is az egész. Látok mindent, mégsem ítélkezem semmi felett sem így, sem úgy. Egyszerűen csak hagyom megtörténni. És nincs fáradtság, messze elkerülnek a testi érzetek. Nem bánt a csalán, nem karcolnak az ágak, nem fáj semmi sem, mert kicsit valahogy kívül helyezkedem, és mintha csak lebegnék a fák levelein átszűrődő napfényben. Megérint a szellő, siklik a talaj a lábaim alatt, és megyek felfelé, szaladok lefelé, és egyre több az energiám. Csodálom a tökéletes gondolatmentességet. Igazi meditációt élek át. Olyat, amit máskor nagyon nehezen tudok elérni, itt egycsapásra megtörténik, ha akarom, ha nem. Nincsenek terhek, nem ronthatja el semmi a suhanást a fák között. És mint az öles bükkök vagy sűrűn ágaskodó fenyők a csúcsokon, úgy török én is a magasba. Gyökereim mélyre nyúlnak, biztonságban vagyok, és ebből a stabilitásból nyújtózhatom felfelé, megérintve olyan tapasztalásokat, amiket csak ott találhatok meg. Könnyed, csodálatos béke ez. Annak a biztos tudata, hogy élek.

A nagyapám egy igazi vadember, őt az erdő nevelte fel. Ismeri, tiszteli, és ezt adta át nekem is. Szocializálódnia nemigen sikerült, de alig várta, hogy megtanuljak járni, és vihessen az erdőbe. Vitt is. Ezt tudta adni nekem, és azt hiszem, hogy ezért mindig is végtelenül hálás leszek neki. Sokat mentünk, akár a nyakában is, csak menjünk, szerintem őt is hívta az erdő. Elmesélte az állatokat, mindegyik madarat, az összes völgyet, a sziklákat. Történetek szőtték át a kirándulást szarvasokról, vaddisznókról, gombákról, világháborús bombákról. Az erdő csendje adta meg azt a biztonságot, ahol ő otthon lehetett, és ami lehetővé tette, hogy én se féljek. És ez a szeretet, ennek a megélése nem kopott el a későbbiekben sem. A főiskolán megismertem egy kiváló túravezetőt, és ahányszor csak tehettem, vele tartottam. Ő ajánlotta először, hogy próbáljak ki egy teljesítménytúrát. És igen, hát ott aztán magamra találtam. Egyszerre kínálkozott a lehetőség a kezdeti nagy népsűrűség után arra, hogy elvarázsoljon az erdő, és hogy közben még azon se nagyon kelljen aggódnom, hogy eltévedek. Csak menni, menni hosszú kilométereken át magam mögött hagyva abszolút mindent. Csak az elemek, csak a vegytiszta létezés. Ha túrára kell menni, nincs fáradtság. Simán kelek ötkor, kocsiba pattanok, és hatkor már startolok. Muszáj menni. Még akkor is, ha néha közben megpróbál megtréfálni a tudatom, és azt akarja, hogy utáljam az egészet, mert nehéz, mert gyötör, de nem szabad közel engedni ezeket az érzeteket sem, mert amikor vége, amikor legyűrtem, akkor mindig szintet lépek. És ezt nem mások mérik, ezt én érzem. Nem azért, mert eredményt érek el, ez nem a külső megerősítésről szól, hanem arról, hogy kitoltam megint a határaimat, és igen, félelmetes energiamennyiséget vettem magamhoz, amit nem vehet el tőlem senki.

Olyannyira meg tud szólítani az erdő, a hegyek, hogy két ízben is igen különös túrát sodort elém az élet, jóllehet, mindegyik egy-egy külön történet. Egyszer, abban a távoli januárban letudtam az utolsó kemoterápiámat. Belepusztultam, szétestem, és fel akartam állni. Erőm alig, hajam szintén, de nekem március elején már a Mátrában volt a helyem, és bakancsot húztam, és belevágtam. Csak 22-t, csak hogy érezzem. Annyira kellett a tisztulás! A túra után ott maradtam éjszakára, sétáltam, megvacsoráztam, végtelen szükségem volt a csendre, hogy végre megszólítson a saját hangom, és kiszakadhassak a fájdalomból. És hozta a felismerést, amit akkor a maga gyötrelmében annyira nem vágytam, de tudtam, hogy végre megszólalt az igazságom. Ott tombolt bennem egy lelket szaggató magány. De ez az eszmélet előrébb sodort, mert már tisztán láthattam, hogy ki is vagyok én.

Egy másik alkalommal nyolc év kihagyás után szólított meg az erdő. Olyan mélységekben jártam a rám nehezedő terhektől, hogy minden boldogságom ellenére majd’ megbolondultam. Azért akartam az erdőbe menni, hogy átgondolhassak mindent, hogy egyedül legyek a csendemben. Ment hatkor a start, és ennyi szünet után közel 40 km-be vágtam bele. És nem fáradtam. Annyira mentem, mint egy vadászkutya, aki szagot fogott. Suhant az erdő, és tökéletesen kiürült a fejem. Nem jöttek ám a gondolatok, és de jól tették, hogy ott maradtak a kocsiban! Semmi keresnivalójuk nem volt abban a gyönyörben, amit akkor átéltem. Olyan magasságokba jutottam el, ahol már régen nem jártam. Egyetlen út alatt megerősödött a hitem, az akaratom, és adott egy jó nagy löketet ahhoz, hogy tovább bírjam. Nem szóltam senkihez, nem álltam meg egyszer sem az első harmincon. Aztán mindig jön valaki, de ez már csak így szokott lenni. Érdekes emberek és történetek vannak ott, de ahhoz előbb meg kell érkezni. Ahhoz pedig nem kell társ, sőt. Az erdőben mindig megkapom a választ. Nemcsak azért, mert mondjuk, 15km-en keresztül tök egyedül vágtázok, és csak a medvétől félek.

A szükség arra, hogy megtaláljuk ezt a csendet, és szólhassunk felfelé, mindegy, hogy kit és milyen formában képzelünk oda, mindannyiunkban él. Ezért annyira nagyon felesleges bárkit is ítélni azért, mert azt a formát választja, ami számára az enyhülést hozza. Hát válassza csak bátran azt! Ha a misén fog ülni, ha Tibetben, ha az erdőt szeli, édesmindegy. A lényeg, hogy feltöltődjük, miközben újra egyesülünk az univerzális létezéssel. Hogy olyan helyen legyünk, ahol igazán önmagunk vagyunk, és megérezzük a rezgést, megérezzük, hogy nem csak egy kicsiny darabkája vagyunk annak az óriási egésznek, hanem hogy az mind bennünk is ott van. Ennek a végtelenségnek a megtapasztalása békét teremt, és az a béke csodálatos kincs, mert nem csak ott és akkor fog ragyogni, hanem magunkkal visszük a fényét a hétköznapokba is, és ezt mások is észre fogják venni. A fényhordozókra szükség van. Belőlük merítenek erőt azok, akik még keresik az utat. Mindegy hát, hogy tűz a nap, vagy fagyos szél süvít, ha virágba borul a világ, vagy épp elaludni készül, menjünk a templomunkba, és teremtsünk békét.

Ha tetszett a cikk, ne spórolj a lájk-kal, és keresd bátran a Csillagbércet a Facebook-on is! :)

Kép: pixabay.com