Csillagbérc

Mikor felébredsz, még egy kicsit egészen úgy érzed, még elhiszed, hogy talán ez a nap majd már más lesz, mint a többi, és biztosan nem fog fájni, és nem fogsz délre úgy kinézni, mintha félidős várandós lennél. Reménykedsz. Akarod a változást, de el kell indulnod munkába, suliba, bárhová, emberek közé, és a panaszok, tünetek sorra felütik a fejüket. Kinek súlyosabb, kinek enyhébb formában. Talán csak szurkál itt-ott, de az is lehet, hogy már ki sem tudtál lépni az ajtón, vagy ha igen, nagyon izgulsz, hogy újra biztonságban lehess. Agyalsz rajta, hogy mit ehettél már megint, mit kellene még kivonni az étrendedből, mert akkor tuti jobb lesz, de aztán kiderül, hogy  a világon semmilyen kaja nincs, ami ne tudná a gyötrelmeidet előidézni, hiszen a probléma egyáltalán nem az étkezésedben gyökerezik, legalábbis javarészt nem ott.

Ha olvastad a szorongásról írt kis szösszenetemet, akkor te már tudod, hogy az IBS-em, vagyis az irritábilis bél szindrómámnak jól megágyaztam, évtizedekkel azelőtt, hogy megnevezte volna bárki is, hogy a vizsgák előtti fosás az IBS. Hogy az abnormálisan nagyra puffadó hasam az az IBS. Hogy a bármilyen izgalommal, nemtetszéssel fogadott élethelyzet előtti, alatti, utáni hasfájás az az IBS. Hogy a pánik nemcsak a fejekben létezik, hanem az emésztésünkben is. Jönnek ők kéz a kézben, szerelmesen, és üzenik, ordítják bele a fejedbe, hogy valamit nem jól csinálsz. Persze legtöbbször tudatosan egyáltalán nem tehetsz róla, kvázi áldozat vagy, de azért ez a szituáció sem megoldhatatlan.

Néhány éve hosszú hónapokra olyan göröngyöket, kerülőket, szakadékokat sodort az utamba az élet, amikkel csak nagyon nehezen tudtam megbirkózni. Mégis, nekem, aki mindig a tökéletesre, a legjobbra törekszik, és nem elégszik meg csak úgy az eléggel, borzasztó nagy kihívást jelentett helytállni. Éreztem, hogy nem bírom, de nem adhattam fel, muszáj volt kitartani. Tapostam az utat, és célt értem. Azt hittem, hogy akkor végre majd múlik az a hasfájás, mert hát nyilván a stressz, a nemalvás, az aggodalom, az igyekezet tett be egy kicsit, de majd mindjárt jobb lesz. Kimerültem, ennyi. Hát, ez nem ennyi. Mikor valóban úgy látszott, hogy a sötét felhők mögött felragyognak az éltető nap sugarai, és a lelkemben újra helyreáll az egyensúly, és már nem érzem azt, hogy két hétre szanatóriumba kellene vonulnom, hogy ne bolonduljak bele a rám nehezedő terhekbe, na akkor jött csak a java. Minden egyes nap hasmenéssel kezdődött, és a fájdalom reggeltől indulva szépen felépítette magát, és délután már olyan méreteket öltött, hogy bizony az már megrontotta az életminőségemet. Csak a fájdalomra tudtam figyelni, mert nem engedett. Beadtam a derekam, és orvoshoz mentem, nem maradt más választásom.

Mindenféle rutinvizsgálatok után egy hasi ultrahangra fizettem be, mert a tb-s valahogy nem szokott alapos lenni. Azóta, hogy nem vették észre a daganatomat, valahogy elszállt a bizalmam. Jó fél órán át vizsgálgatott a doktornéni, de a világon semmit nem talált, pedig nekem szinte a könnyem csorgott a fájdalomtól, ahogy húzgálta a hasamon a készüléket. És mutattam, hogy hol, hogy ott nagyon, de semmi. Jöttek az allergiatesztek, semmi. Az ételintolerancia kimutatására nem szántam rá magam, mert nem győztek meg, hogy van megbízható diagnoszta. Akkor hát nem maradt más, mint a belgyógyászat, történetesen a gasztro. Viszonylag hamar kaptam időpontot, nagyon meg is lepődtem, mert azért valljuk be, nem gyakori. Csak két hetet vártam, és már mehettem is. Megvizsgáltak mindenhonnan, de nem találtak semmit. Ott is hiába magyaráztam, hogy higgyék el, ez fáj, és nagyon, és ezzel már csinálni kell valamit. Szedjek ilyen gyógyszert, meg olyat. Nem szedtem. Egy hét múlva kaptam időpontot gyomortükrözésre. Nem állítom, hogy nem féltem, de hát ezt dobta a gép, inkább derüljön ki, ha van valami, mintsem várjak így kínlódva.

A gyomortükrözéstől mindenki rettegett a folyosón, én úgy döntöttem, hogy ki fogom bírni. Ezt mantráztam. Másképp ez nem is megy. Amíg a vizsgálat tartott, végig csak a légzésemre koncentráltam. Egészen jól sikerült. A nővérke még meg is simogatta a fejem, hogy milyen kis ügyes vagyok. Valóban hamar végeztünk, és nem fogod kitalálni, nem találtak semmit. Ennek nyilván örülnöm kellett. Persze egy kis rekeszizomsérv az van, de aki annyit hányt életében, mint én a kemó alatt, az ne csodálkozzon az ilyesmin. Legalább megértettem, hogy miért tudok hányni attól is, ha nagyon köhögök. Vicces kis történések vannak egy emberi testben, mind egy-egy csata emlékét hordozzák. El kell őket is fogadni, hiszen végtelen sok mindent kibír a testünk értünk. A lényeg, hogy semmi, szedjek gyógyszert, menjek haza, nincs semmi bajom. Oké.

Visszamentem a házi orvosomhoz, ahhoz az áldott asszonyhoz, aki olyan odaadással csinálta velem végig a kezeléseket, és azóta is a gondomat viseli legjobb tudása szerint. Megkért, hogy két hétig szedjek gyógyszert, azt, amit ő felír. Tudta, hogy nem vagyok a gyógyszerek híve, így külön a lelkemre kötötte, hogy ezt most tegyem meg, mert nem hagyta nyugodni, hogy így hazaküldtek a gasztróról, gyakorlatilag diagnózis nélkül. Ő az az orvos, aki igenis ki akarja zárni a legrosszabb eshetőségeket, és csak azután halad a könnyedebb variánsok felé. Mint dr. House. Talán mindenkinek így kellene, de erről majd máskor. Szóval, oké, akkor most gyógyszert fogok szedni két hétig. Az első két nap nagyon felerősödtek a tünetek, tényleg szenvedtem, de aztán egycsapásra minden megszűnt. Lapos lett a hasam, és zabálhattam, és babot ettem, és sört is ittam, sőt még sajtot is verettem, meg a savanyú káposzta sem maradt ki. És semmi tünet. A világon semmi. Két hét lement, gyógyszer letesz, vissza a rendelőbe. Akkor ez van. Itt tudtam meg, hogy most már kiegyezhetünk: IBS. Ha ezt a gyógyszert fogom szedni életem végéig, akkor panaszmentesen tengődhetek. Na, ezt az utat nem nekem találták ki.

Egyébként is évek óta laktózérzékeny voltam, elkezdtem hát olvasgatni erről a betegségről is, és azért köztük is van kapcsolat. De tudod, mi a legrosszabb ebben az IBS-ben? Ha te is ezzel küzdesz, akkor tudod. Mentális betegség. Nincs semmi bajod, érted? És ezért nem is mondtak nekem semmit a gasztrón. Nincs semmi bajom, csak a fejemben vannak gondok. Na, ez aztán nem segít. Nem elég, hogy szenvedsz, még meg is bélyegeznek, hogy ezt amúgy te csinálod magadnak. És jön a tagadás, az elfordulás, mert az emberek nagytöbbségben már csak így reagálnak minden fejben lévő gondra. Ettől leszel aztán még betegebb. Ne hidd el, hogy nem tudsz ebből kilábalni, mert ki tudsz! Jó sok dolgod lesz vele, de meg tudod csinálni.

És most, ha azt várod, hogy itt jön a tuti, hogy mi is fog segíteni rajtad, akkor megint csalódást fogok okozni, mert erre egyedül te tudod a választ, és csak akkor fogsz elindulni kifelé belőle, amikor valóban készen állsz a változásra. Időre és türelemre bőven szükséged lesz, meg a sokszor emlegetett befelé figyelésre. Azt kell megtalálnod, hogy mi váltja ki a stresszt, amit odateszel lentre. Mitől félsz, milyen mélyen elnyomott mintázatokat hordozol. Ez a munka nagy kitartást igényel. Persze dönthetsz a gyógyszer mellett is, csak akkor magát a betegséget, azt a diszfunkciót nem oldod meg. Nekem volt egy döntésem, amit a kemoterápiám kezdetekor, annak a táltos-sámán csudafigurának a házában hoztam meg, de nem álltam készen a megvalósítására egészen addig a pontig, amíg azt nem mondta az orvosom, amit mondott. Csak, hogy érezd, mennyire nehéz is lehet ez, nekem ez tíz évembe telt. Nem vagyok valami gyorsan érő típus, elég lassan jutott el hozzám az üzenet, de ezt el kell fogadni. Csak akkor jön, ha már értjük, nem hamarabb. Ez adta meg az erőt ahhoz, hogy egy nagy lépést tegyek újra önmagam felé, és bezárjak végre egy ajtót, hogy kinyílhasson előttem egy másik.

Ha te is menekülnél ebből az élhetetlen életből, amit az IBS-ed vagy a pánikod, vagy a kettő együtt okoz, mert hát ők igencsak szeretnek együtt járni, akkor az első lépés az, hogy nem fogsz senki másra hallgatni, még rám sem, hanem csak magadra. És tapasztalsz. Ahhoz viszont, hogy meghalld a saját hangodat, meg kell állnod, és csendben kell maradnod. Nekem egy határozott változtatás enyhítette a panaszaimat, de még mindig megvannak, igaz már csak puffadásban jelentkezik. Viszont már tudatosan kezelem őket, nagyon odafigyelek rájuk. És hidd el, ehetek babot lencsével, amíg nincs meg az a faktor, ami beindítaná az aggodalmat. Ha viszont jön a pánik, akkor puffad a hasam, és fáj, és nekem akkor értenem kell, hogy azon az adott helyzeten bizony még dolgozni szükséges, mert nem tudom jól kezelni. Igyekszem szeretni magam annak, aki vagyok, és a lankadatlan tudatosságon keresztül eredményeket elérni. Te is szeresd a tested ilyennek, és fogadd el, hogy nem vagy kevesebb, sem másabb, mint mások. Te így kapod az üzenetedet, olvasd hát el, és ne tagadd a létezését. Már az is felszabadító, ha nyugtázod magadban, nem vagy beteg, csak megoldásra váró feladataid vannak. A saját érdekedben.

Hogy mi az én módszerem, arról pedig később. Addig is: legyen csend, béke és szeretet. Ne csak a gondolatok, hanem a szavak és a tettek szintjén is. Akkor már jó nagyot lépsz előre.

Addig is lájk, követés, no meg a facebookon is haladhatsz velünk tovább a Csillagbércre!

Kép: pixabay.com