Csillagbérc

Megpróbálnál aludni esténként, de miközben egyik oldaladról a másikra vergődöd át magad már legalább századjára, a fejedben mintha egy komplett háború indult volna el az alvásod, meg úgy egyáltalán, ellened. Szörnyűbbnél szörnyűbb képek gyötörnek meg nem történt eseményekről, olyanokról, amiket a hírekben olvastál, láttál, és olyanok is jönnek, amik majdnem megtörténtek, de mégsem, de mi lett volna, ha, és te most akkor, hajnal kettőkor egyre éberebb vagy, és rettegsz, félsz, bár fogalmad sincs, hogy tulajdonképpen mitől. Akarod a változást, de valahogy olyan ez, mint egy örvény, csak húz és húz lejjebb. Te pedig nem szabadulsz. Nemhogy ki nem kapcsolsz, hanem zaklatottan kívánod az enyhet hozó álmot annak biztos tudatában, hogy holnap az éj sötétje ugyanezzel a kínnal takargat majd be.

És elemezgetsz, honnan jöhet ennyi töméntelen félelem, honnan szorult ez beléd, ki tette oda, és miért nem viszi már el. A válaszra meg hiába is vársz. Lehet, hogy neked is ott van ez a gyerekkorodban, mint sok más egyéb. Tudod, bármennyire is szépek az emlékek, valahogy mindig kiderül egy-két turpisság. Nekem az jutott, hogy békét kellett teremtenem, mert a tesóm néha belerombolt. Neki más útja volt, és én ezt el is fogadtam, és szerettem, szeretem annak, aki. De mit is csinál a renegát nagytesó mellett a kicsi? Megpróbál annál inkább jó lenni. Eleinte csak a családja szemében, mert talán így van esély figyelemre, és amúgy, ja, van ebben igazság, mert jön a dicséret, de aztán idővel egyre kijjebb tolódik az elismerés határa. Ami korábban jól esett, lelki simogatást érdemelt, az később már természetessé válik, és azt a lecet még magasabbra kell tenni, hogy valami érzést váltson ki. Egyre több a tanulás, egyre több a házimunka, egyre több áldozat hull a teljesítménykényszeresség oltárára. És elhiszed, hogy téged csakis a teljesítményedért szeretnek, mert valahogy belekerültél ebbe a játszmába, és már nincs is kiút, mert kielégítőnek tűnik, hiszen valóban elhozza a békét, ott van az az elismerés. De aztán fel kell nőni, és már nem annyira jó ötlet kiskutyaként kajtatni a jutalomfalatkák után, mert kihasználnak. A világ már csak ilyen. Rájönnek, hogy neked még ez is megy, meg az is, hát akkor csináld. Nem mondja senki, hogy ugyan már, pihenj, engedd el magad, jó lesz az akkor is, ha nem tökéletes. És egyre nyílik a köre azoknak a területeknek, ahol teljesítményt várnak. És teljesítesz, akkor is, ha beledöglesz. Dob eléd az élet egy újabb feladatot, és felveszed a kesztyűt, megteszed, mert erre lettél kitenyésztve. Nem is fogom szebben mondani, mert ez csak egy darabig tűnik olyan jógyerekes életérzésnek, aztán meg csak hömpölyög vele egy áradat kínlódás.

Mikor már rég nem vagy kistesó, vagy bármilyen élethelyzet is váltotta ki belőled ezt a viselkedésmintázatot, akkor is cipeled a nyűgjét magaddal, és előbb vagy utóbb rájössz, hogy bizony még nemet is nehezen mondasz. Nem akarsz csalódást okozni, neked nem az a szereped. Te meg tudod csinálni. Ha elég ügyes vagy, márpedig annak kell lenned, ha egyszer ennyire vágyod azt a tökéletességet, szembesülni fogsz azzal is, hogy ez baj. Mert egyszeriben azt veszed észre, hogy már csak neked vannak elvárásaid, de azok bitang magasak. Te lettél saját magad ellensége azzal, hogy széjjelgyötröd magad a lecsendesedésre való képtelenséggel.

A félelem attól, hogy nem leszel elég jó, - mert ugye ezt életedben nem érezted még- görcsös szorongást hoz magával. Nekem is hozta. Már kisiskolásként minden bajom volt, ha szeptemberben megkezdődött az iskola. Hányás, hasmenés, akármi. Ki beszélt még akkoriban arról, hogy ez pszichés? Senki. Jól van az, ha izgulsz, ez természetes. Egy darabig. Tényleg szerettem az iskolát, legalábbis azt hiszem. Ott is nagyon sok volt az elvárás, nem volt idő önmagadnak lenni, megtanulni szeretni magadat, mert arról semmilyen versenyt nem írtak ki. Hát így, igen, a szorongás beépült az életembe, és elfogadtam valami kellemetlen velejárónak. Mert menekvés nem volt belőle. Sőt, a tünetek egyre durvábbak lettek.

Mire főiskolás lettem, addigra már eljutottam odáig, hogy a vizsgáim előtt annyira tudtam félni, hogy simán mindig ment a hasam. És ne érts félre, nem azon izgultam, hogy vajon meglesz-e a kettes, hanem, hogy a saját elvárásaimnak megfelelően fogok-e teljesíteni, valahol a maximálishoz közel. De félelemből nem lenne szabad tanulni, sokkal inkább őszinte érdeklődésből, de nálunk nem ez a divat. Szóval, hasmenés reggel, vizsga után összeesés. Azonnal aludnom kellett, gondolom, mert totálisan belefáradt a testem a megpróbáltatásokba. Nem volt jó, nem volt élhető, de a simogatás, amikor sikerült, az kellett, és azért megérte megcsinálni. Kilenc év felsőoktatás alatt nem fejlődtem semmit. Nemrégiben úgy alakult az életem, hogy megint vizsgáztam. Önszántamból, örömből, de azt hiszem, sosem fogom elhinni, hogy felkészültem. Ekkor, néhány nappal ezelőtt mondtam azt, hogy ezen egyszerűen muszáj változtatnom, mert most már elég. Nem engedek tovább neki.

És fekszem esténként, és csodálatos az élet, és szeretem, és minden szépségére nyitott vagyok, árad a béke, és megélem a teljességet, a nyugalmat és a szeretetet is a sejtjeimben, a gondolataimban, a szavaimban és tetteimben is. Mégis. Lefekszem esténként, és megszállnak a képek. Mert, aki szorong, az bizony szippantja befelé a szörnyűségeket az életébe. A nagymamám is félt. Átadta nekem. Egészen kicsike voltam még, amikor elkezdett traktálni azokkal a borzalmakkal, amiket kicsit sem lett volna szabad még elmondania nekem. Mert félni kezdtem. Tudom, hogy csak meg akart védeni, de nem akartam én azokat a levágott lábakat, nyomorék, megégett és meghalt ismerősöket, gyerekeket hallani, mert mind a tudatomba, majd a tudalattimba égtek, és hát egy ilyen rettenetes világtól csak félni lehet. Addig se volt semmi ezzel együtt élni, amíg csak magamat kellett egyensúlyban tartani, de amint gyermekeim születtek, a helyzet fokozódott. A félelem – tutira mondom- abnormális. Elveszi a lehetőségét annak, hogy feloldódj a pillanatban, hogy élvezni tudd, mert folyton félsz, hogy ez nem is igaz, hogy elveszíted, szinte, hogy csak álmodsz. Hosszú évekig inkább néztem hülyének magamat ezért, semmint, hogy megpróbáltam volna beszélni róla. De amint kinyitottam ezt az ajtót, kiderült, hogy rengetegen vagyunk ám így. Rengetegen félünk.

Ez a mélyen gyökerező szorongás, ami sokféleképpen szövődhet bele az életünk fonalába, számtalan betegség melegágya a testünkben, így hát érdemes a kiirtásán dolgozni. Ha azt várod, hogy én most majd akkor jól megmondom a frankót, hát nem fogom. Nekem a jóga segít, a meditáció, de a folyamat hosszú. Hogyan is lehetne rövid, mikor megannyi éven keresztül csak tápláltam a szorongásaimat. Azt is, hogy nem lehetek elég jó, és azt is, hogy mindent elveszíthetek. De nem szabad félni az élettől, mert minden csodája csak akkor érzékelhető, ha odaengedjük magunkhoz, és a legmélyebben hiszünk abban, hogy minden pontosan úgy fog történni, ahogy történnie kell. Simuljanak azok az aggódóráncok, legyen mosoly az arcodon, és ha jön a félelem, szólj rá, én is ezt teszem. Megmondom neki, hogy nem ő a valóság, és hagyjon békén. Amikor a kisfiam azt mondja nekem este, hogy rossz gondolatai vannak, és fél, akkor úgy érzem, ő is küzd valamivel, amit nem tud feldolgozni. Azzal bátorítom, – talán közben magamat is- hogy ezek a rossz gondolatok, bár félelmetesnek és hatalmasnak látszanak- valójában éppen csak akkorák, amekkorának látni akarjuk őket. A pajzs a mi kezünkben van, hogy védekezzünk ellene. Csak a jó gondolatok űzik el őket. Összpontosítsunk a szépre, a jóra, arra, ami élettel tölti meg a szívünket, és amiről a leginkább hisszük, hogy igaz.

Lehet, hogy összemostam ebben a történetben két külön szálat, de az úticéljuk egy volt: a szorongás. A félelem attól, hogy nem vagy elég jó, és attól, hogy nem érdemled meg a boldogságot. És ha már ott van a szorongás, akkor félni fogsz. Mondd hát el te is magadnak, hogy te vagy a legnagyobb támaszod, és legerősebb harcosod is egyben, amikor a gonosszal kell megküzdened. Csak a tudatosság segíthet, meg az, ha látod, hogy bizony nem vagy egyedül.

Hogy a testedben mit okoz a félelem, arról pedig később ;)

Aztán meg a lájk, követés, és a Csillagbérc felkeresése a facebook-on is, és akkor dolgozunk együtt azon a tudatosságon :)

Kép: pixabay.com