Csillagbérc

Sámánok, guruk, tanítók, mesterek, táltosok, jósok, látók, mindegy is, hogy milyen titulust akasztunk a nyakukba, ők a furák. Nem önmagukban, csak hát sehogy sem lehet őket a sablon világunk szabványai szerinti kockákba belepréselni, kifolynak belőle, és az ismeretlen mindig is félelmetes volt az ember számára, és amitől fél, azt nem akarja megismerni. Olyan teremtések ők, akik heves viták középpontjában állnak, és mindkét oldal szentül meg van győződve az ő rendíthetetlen igazáról. Egyesek vakon hisznek bennük, mások még a létezésüket is tagadják. De miért is dühít bárkit az, ha a másik másként látja? Miért is kellene nekem erővel, sőt erőszakkal is meggyőznöm egy embertársamat arról, hogy az a valaki, akitől a segítséget várja, az egy kuruzsló. Honnan is tudhatnám, hogy valóban az? Nem vagyunk egyformák, tökéletesen nem. Ez az a bázis, amiből kiindulunk. Te ezt gondolod róluk, én talán totál mást. És?

Négy kemó után a tehetetlenség és a türelmetlenség összefogott már ellenem. Láttam bizonyos dolgokat, megértettem ezt-azt abból, hogy mi miért történik velem, de onnan egyszerűen képtelen voltam tovább indulni. Nem állítom, hogy a spiritualitás messze elkerült, mert innen visszafelé szemlélve az életem alakulását, nagyon is nyitottan álltam hozzá, csak a tanítások előtt zártam be az ajtót. Valamit azonban tenni kellett, és ilyenkor akad azért néhány kedves családtag, akik magukból kifordulva keresgélnek újabbnál újabb lehetőségeket, amiket aztán mind próbálj is ki, mert érted küzdenek. Nincs mese, lesz ott minden, amiről talán soha korábban nem hallottál még, de majd rákeresve az interneten, meglátod, hogy már millióan nyilatkoztak róla pro és kontra ugyanolyan vehemenciával. Egy ilyen alkalommal elvittek engem egy városszéli kis házikóhoz, mert hogy ott lakik ám a sámán, az ember, aki fura. Hogy mennyire néztem hülyének magam, amikor beléptem az ajtón? Nagyon! A ház is eléggé bizarrul festett, amolyan túlzóan minimál dizájn, hogy szinte fel sem ismerhető, milyen helység is az, ahol ez a különös kaland elkezdődik. Félig épült vagy már félig lepusztult, semmi sem egyértelmű. És ott állt ő, egy középkorú, fantasztikusan átlagos férfi. Most, hogy így pörgetem a fejemben, már az arcára sem emlékszem, de egyáltalán. Nem sokra menne velem az FBI. No, de ha már elmentem, akkor leülök, és szépen végig fogom hallgatni, hogy emésztési problémáim vannak, meg a sok stressz is, áh, ilyen nagyon semmitmondó és felesleges beszélgetésre készültem. Tudod, mint a bulváros horoszkópok, nevetséges. Kérte, hogy ne mondjak semmit, nem okozott fennakadást. Csak a nevemet akarta tudni és a születési dátumomat. Aztán a wc egyik rejtett szegletéből előhalászott papírkára írkálni kezdett a kis ceruzájával, számolgatott, motyogott. Akkor már azért erősen pislogtam ám, hogy mikor szabadulok.

Aztán belekezdett. Nem fejfájás, nem kimerültség… Jól betalált. A szívhártyával valami gond van. Nem válaszoltam, ezt kérte, de közben azért nyeltem egy nagyot. Ójesz. Egyszer valóban megsérült, és hosszú hónapokig tartott felépülni belőle. De jól van, vak tyúk is talál szemet, jöhet a következő. És a csecsemőmirigy sem oké. Na, basszus, szerinted se? Hát, ott volt a legnagyobb daganatom. Pici félsz költözött belém, de hamarosan biztosított róla, hogy meg fogok gyógyulni, csak a fejemben kell rendet rakni. Ehhez segítséget akart nyújtani, és azt kérte, hogy álljak le a húsevéssel, és felejtsem el az erőszak mindennemű formáját. Így hát előző életeimből hozott saraimat mintegy oldandó, a hátamra tette a kezét. Hideg volt a szobában, kabátban ültem, de még azon keresztül is éreztem, hogy forró a keze. Nem értettem, de hagytam. Utána megkért, hogy máskor is látogassak el hozzá, mert hosszú a munkafolyamat. Ja, persze, akkor én ezt majd még jól átgondolom. És valóban, még vagy tíz évig gondolkoztam rajta, mire megértettem, hogy akkoriban mi a fene történt velem. Mikor kiértünk, beültünk a kocsiba, egyszerre csodálkoztunk rá, hány óra van. Nagyjából negyven percnek éreztem, többnek semmiképpen. Három órát töltöttünk bent. Ne kérdezd, hogy hová veszett el az idő, én sem tudom.

Egy hét múlva visszamentem hozzá. Épített a kertjében egy energiagyűjtő piramist, vagy valami ehhez hasonlót, ilyen tükrös, igazán furcsa hely volt, de mentem, hajtott a kíváncsiság. Többen is üldögéltünk ott. A sámán bácsi mantrázgatott, mesélt is. Az ő nézete szerint minden vallás istene egy és ugyanaz, mindegy is, milyen testbe képzeljük el. Amikor odafelé baktattam a piramishoz, jött velem egy nő, aki megállás nélkül köhögött, de bent egyszer sem. Később a buszhoz is együtt sétáltunk ki, akkor megint durván gyötörte. Tüdőrák. A negyedik fajta rákjával harcolt éppen. Az összes létező szennyet átpumpáltak már rajta, széjjelműtötték, sugarazták, kapott minden szart, és ím, negyedjére is előjött, megint máshol. Azt mondta, szarik az egészbe, őt az orvosok nem fogják meggyógyítani. Eljár a piramisba, és jobban van. Csak ez számít.

Tényleg csak ez számít, mert senki nem fogja tőled jobban tudni, hogy rajtad mi segít. Attól, hogy valami nem műszerekkel mérhető, vagy mert társadalmilag nem elfogadott, még nem rossz vagy rosszabb a másik módszernél, csak más. Sokszor csak egy lökés hiányzik, hogy meglegyen a hitünk a gyógyulásban, és keressük fejvesztve, pénzt nem sajnálva azt, ami majd nekünk jó lesz végre. Azért kardoskodunk ebben a témában is, mert valóban mérhetetlen a tengere azoknak a gyalázatos pénzhajhászoknak, akik a betegeken akarnak vagyont bevasalni, de őket jól különítsük el. Ha valakinek valóban vannak istenadta csodás képességei, akkor ő nem rajtad akar majd meggazdagodni, és ezt azért eléggé tényszerűen fel lehet ismerni. Olyan jó lenne erről nem is vitatkozni, hanem csak hagyni, hogy járjunk a saját utunkon, és ráleljünk a megoldásokra. Mert a kérdéseinkre a válaszok igazából bennünk vannak, de hogy elő tudjuk őket varázsolni, ahhoz már kellhet segítség. Hogy a gyógyszerek vagy egy pszichológus lesz-e, vagy egy sámán, az ásványok, a gyógynövények, az energiamágusozás, az ufók vagy a dinók, tökéletesen mindegy. Ami nálam működik, nálad nem fog. Attól még nem ítéljük meg a módszert, hiszen az objektív, de hozzáadódunk mi is, és mi pedig különbözünk. Így igyekezzünk nem lenézni sorstársainkat, ha nem a szent kemoterápiára vagy az élethosszig tartó gyógyszerezésre esküsznek fel, hanem megpróbálnak más módon, más módon is eljutni oda, ahol elvesztették a tájékozódási képességüket a világban. Támogassuk egymást a gyógyulásban, és higgyünk. Tök mindegy, hogy miben, amiben jól esik, csak abban erősen. És az is mindegy, hogy kihez fordulunk segítségért, mert ha megtesszük, már felismertük, hogy szükségünk van segítségre, és ez több mint jó. Gyógyulni csak így lehet. Először kell az önismeret, és tudod, a szeretet is. Meg fogjuk találni azt az embert, aki úgy vezet bennünket, hogy közben nem veszítjük el önmagunkat, hanem rátalálunk arra, akit talán már hosszú évek óta rejtegettünk magunk elől. Hogy erre majd azt mondják, hogy kimosták az agyadat? Igen. És?

Kép: pixabay.com

Tudod, szeretet, elfogadás, elengedés, lájk, követés, facebook. Písz! :)