Mi van veletek, mai lányok? Úgy öltöztök, hogy majd' kilátszik a csúnyátok. Műköröm, hajvasalás, vastagon a smink; csücsörítés, pucsítás csak, érték meg nincs. Ki kell sípolni, ahogy beszéltek, de ha remegő műszempilláitok mögé nézek, kislányokat látok, akik elvesztek és félnek. Valahol a sötétben azonban ott kell lennie a fénynek. 

Serdülő lánynak lenni, fiatal nőnek, persze, megpróbáltatás az mindenkinek, mégis, amit ma tapasztalunk magunk körül, az majdhogynem botrányos. Ott vannak az utcán, iskolában, buszon, vonaton, metrón, kocsmában, fesztiválon, nem bujkálnak ám előlünk, és látjuk, halljuk, nem hisszük mégsem. Számtalan ilyen lánykával volt szerencsém már találkozni, megismerni őket, és igyekezni a színfalak mögé látni. Napirend semmi, értsd ezalatt, hogy nem alszanak eleget, nem akkor, amikor kellene, de nem is esznek, isznak rendesen, csak a szemét megy befelé. De energiaital legyen, akkor is, ha már a hatodik, és széjjel veri a szívüket, nem baj, majd a Frontin meg a Rivotril lenyugtatja őket, igaz, abból is jó, ha van raktáron vagy hat, csak úgy délutánra. És ami a szájukon ömlik, na az sem szebb. Ocsmányul beszélnek, és nem csak úgy divatból, nem is megy másként. Az öltözködésük több mint sarokra való, feldolgozhatatlan. Kilóg minden mindenből, és egyáltalán nem számít, hogy hová hogyan illene öltözni, hogy mi passzolna hozzájuk, mindegy. Láttak valamit a neten, ami nagyon trendi, akkor az lesz. Nem számít a kiló, a kor, semmi, jó lesz az. Csak legyen a műköröm veszett hosszú, hogy még segget se lehessen vele törölni, és tocsogjon a parfüm, spray, bármi, csak üssön. Nem baj, ha kicsit már hiányos az a köröm szett, majd úgyis lesz másik. Frizura belőve, rúzs legyen vad, a táskában nincs helye tan- vagy bármily más könyvnek, hát azért tudjad már, mennyi felszereléssel jár, hogy így nézzenek ki. És ha ez nem lenne még elég, akkor rájössz, mi sötétség van a fejükben, pedig már bőven élik a felnőttek játékait. Azzal az apró hiányossággal, hogy a világon semmi elképzelésük sincs sem a testükről, annak működéséről, sem a szexről. Senki nem mondta még el nekik, hogy egy forró fürdő nem véd meg a terhességtől, sem azt, hogy a hátsó bejáraton keresztül nem fognak teherbe esni. És ez csak néhány kiragadott példa a millióból. Néha el is árulják, hogy amúgy egyáltalán nem is élvezik, de hát, ha ezt kell csinálni, akkor ezt kell csinálni. Egy-egy széthullottabb szombat hajnalon akár öt-hat srác is becsúszik. Gondot okoz a disztingválás, nem tudnak viselkedni, és a legőszintébben nem is hiszik, hogy probléma lenne. Hisz napi akár ötven szelfi is elkészül, és annyira profin megy a szájtartás, és ott az a rengeteg lájk, hát most akkor mi itt a baj, kérem?

És ez nem az ítélkezés része volt, és nem, nem minden lány ilyen, és igen, a fiúk sem jobbak. Amikor közelebb kerülök néhány ilyen lánykához, akkor ijesztő, amit találok. Ezek a lányok úgy nőnek fel, hogy soha nem foglalkoztak velük. Anya már a terhesség alatt sem szerette, vagy legalábbis nem úgy, ahogy kellett volna. Cigizni már ott elkezdtek, 15-16 évesen nyilván már totál függők. Nem alakult ki kötődés, nem reagáltak az igényeikre, nem gondoskodtak róluk. Sokszor a rendszerben egyáltalán nincs is apa, vagy ha igen, akkor ritkán jön haza, mondjuk külföldről, akkor is részeg. Ha otthon van, akkor sincs szerepe, hacsak nem egy kicsit megmolesztálgatja a gyerekeit. Vagy összeveri. Ilyen opciók vannak. Anya meg sosem volt a toppon. Hihetetlen, de pénz az van. Adnak ám a kiscsibéjüknek bőséggel, csak hadd menjen. Senkit nem érdekel, hogy tanulnak-e, hogy hol vannak, kivel vannak, mit csinálnak. Magukat nevelik fel abban a biztos tudatban, hogy igazából senkire sem számíthatnak. Talán csak sorstársaikkal egymásra. De mennyire jó tanácsadó egy ugyanolyan vérlázítóan szar körülmények közül érkezett másik lány? Bandáznak, védik egymást, de hallom, hogy mikről beszélgetnek, basszus, feldolgozhatatlan. Hogyan értesd meg egy 16 éves lánnyal, hogy nem szabad gyereket vállalnia egy senkiházitól, ha azt mondja, hogy őt még soha nem szerette senki, és azért szeretne babát, mert végre családja lenne. Nehéz, még látni is, nemhogy megélni. Mégis, olyan könnyen rázzuk le őket. Ezek a lányok bizony szomjazzák a szeretetet, a figyelmet, mert nemhogy eleget, szinte semennyit nem kapnak. Nincs kitől tanulniuk, vagy amit tanulnak otthon, az nem viszi őket előbbre. Ordítanak, nyerítenek, hangosak, zajosak, mert soha sem maradhattak még csendben. És ha sikerülne is a csend, hát mit találnának ott? Erőszakot, fájdalmas hiányt. És amelyik élelmesebb, az nem vagdossa magát, csak például nyugtatókon él, és azt hiszi, hogy ha jó sok semmirekellőnek kínálja fel magát, akkor majd szeretik. És csalódik, mindig csalódik, mert nem a jó úton jár, de még senki nem mutatta meg neki, hogy lehetne másképp is.

Megszenvedik ezt ám a rendes lányok is, mert a fiatal srácok mondjuk úgy, hogy el vannak kényeztetve olcsó prédákkal, és nem keresnek értéket, de azért a helyzet sosem reménytelen. Mindenki megtalálhatja a párját, de nem azon az úton, hogy másnak akar látszani, mint ami. Fiatalon igenis hajlamosak azt hinni, hogy nem elég jók, hogy nem elég szépek, hogy ők így aztán senkinek nem fognak kelleni. És csodálatos azt látni, milyen ereje van egy dicséretnek, milyen biztonságot jelenthet egy megerősítés, hogy az a göndör haj úgy szép, ahogy van, nem kell folyton vasalni, hogy az az orr nem is nagy, és hogy mind úgy szépek, ahogy vannak. 

Hát, akkor jöjjön a valóban fontos kérdés: mi van veletek, mai szülők? Miért vállaltok gyereket, ha már a fogantatás pillanatában tudjátok, hogy sosem fogtok törődni velük? Miért vállaltok gyereket, ha még nem nőttetek fel a feladathoz? Miért vállaltok gyereket, ha nem fogjátok szeretni? Ti csináltátok ezt belőlük, miattatok nem találják meg magukat. Vannak szerencsétlen helyzetek, igen, vannak kisiklott életek, balesetek, tragédiák, és mindig lesznek csak úgy jellemből fakadóan lázadók, na de nem ennyi! Ha már ott van az a gyermek, akiért felelősséggel tartozunk, akkor adjunk nekik esélyt élni! És ha egész gyerekkorukban két kedves szót sem szóltunk hozzájuk, mert felnevelte őket a tévé, a tablet meg a telefon, akkor ne essen le az állunk, hogy nem fog könyvet olvasni, és nem érdekli majd semmi. Általánosítás nélkül, persze, hogy nem mindenki ilyen, de túl sok. Annyira mélyről indulnak neki az életnek, hogy sokan nem is kerülnek ki ebből. Ezt látták már otthon is, ők is áldozatokká válnak, és ha már nem aranyos kétéves kiscicák, akkor a társadalom is hátat fordít, és azt mondja, hogy egyék meg, amit főztek. Pedig ezek a lányok segítségért kiáltanak! Szeretetért. Mert abból alig van nekik.

Mutassunk példát, ha már a média ilyen korcs, akkor álljunk ott óvónőként, tanítóként, tanárként, védőnőként, orvosként, boltos, buszsofőr, gyógyszerész, fodrász, műkörmös, akárki, akárhol, és ne kritizáljunk, hanem hallgassunk. Hallgassuk meg őket, és fogadjuk el, hogy nem könnyű ám a fiatal felnőttek élete. Jó példát nem láttak, a semmiből kellene felépíteniük magukat. Adjunk erőt nekik ahhoz, hogy megtalálják az utat, amin majd sikeresek lehetnek. Hagyjuk egy kicsit az elvárásokat, és tudjuk azt is, hogy nem menthetünk meg mindenkit, de egy próbát megér. Nekünk talán csak egy kedves gesztus, lehet, hogy csak egy fél mondat, ami majd elhozza a változás igényét, mert senkiről sem szabad lemondani. Gyerekek ők, még ha nem is akarják annak láttatni magukat, a szemükben ott van a kétségbeesés, hogy elképzelésük sincs a holnapról. Le az ítélettel, és álljunk eléjük követendő példaként, mert abból bizony sokkal többet fognak tanulni embertársaink, mint bármi másból.

Ha tetszett a cikkem, akkor tudod, lájk, követés, na meg a facebook oldal! :) 

Kép: pixabay.com