Csillagbérc

Amikor először hallottam erről a betegségnek titulált szimulációról, akkor majdnem ki is röhögtem. Tényleg. Hát, mit ki nem találnak már az emberek jódolgukban!? És valahogy a környezetemben mindenhonnan azt a visszajelzést észleltem, ami azt a nézetet támogatta, hogy ez olyasvalami, ami azoknak jár, akik nem bírnak szembenézni az élettel, ergó gyengék. Amolyan érzelmi hulladékok, akiken már aztán a jóisten sem segít. Tudod, mint a függők, csak ezek még szereket sem használnak. Simán csak pánikolnak. Ülnek a szobájukban, és félnek. Valahogy így írják le őket. Na nehogy már ne lehessen egy ilyen helyzetet megoldani józan gondolkodással! Ki ne találják már, hogy ez olyasmi, ami megkeserítheti az életet, és még van, aki meg is érti. Nyilván sejted, hogy nem úsztam meg a tanítást én sem. Hosszú évek teltek el úgy, hogy egyáltalán nem foglalkoztatott ez a téma, már csak azért sem, mert a közvetlen közelemben senkit nem talált meg, és az már majdnem olyan, mintha nem is létezne. Jutott nekem rák, lekötötte a figyelmemet tetemes időre. Ha nem vagyunk valamiben közvetlenül érintettek, akkor nem szánunk időt arra, hogy megismerkedjünk vele, és ez így is van rendjén. Nekem viszont ő is bemutatkozott.

Jó ideje történt már, felnőttként, anyaként, boldog emberként. Ültem a fotelban, valami jó kis sorozatot néztünk életem szerelmével, amikor elkezdett nehéz lenni a mellkasom. Először még csak úgy tekeregtem, hátha valahogy jobb lesz. De basszus, a karom is zsibbadt, és bitangul szorított a mellkasom, alig jött a levegő, tiszta hideg verejték volt a testem. Mentőt hívott hozzám, de nem jöttek, mondván, hogy túl fiatal vagyok. Elmondhatatlan halálfélelem uralkodott el az elmémen, fogalmam sem volt, mi történik velem. Csak arra tudtam gondolni, hogy ott alszanak édesen a gyermekeim, és én nem akarok meghalni. Már elmúlt éjfél, amikor elsétáltam (!) az ügyeletre, mert nem jöttek ki. Hát ez van, ha túl fiatal az embör lánya. EKG, vérnyomás, minden rendben, menjek haza. Másnap háziorvos, megint EKG, nincs semmi. Se tünet, se betegség. Legyintéssel lerendezve, pánikroham. Hogy mi? Nekem? Hát, én nem vagyok olyan!

Úgy bőgtem végig az estét, mintha letépték volna a láncokat rólam, és rám szabadulhatott a felismerés, átjárta a testemet, a lelkemet és az elmémet is a tudat, hogy nem vagyok jól. És végre megengedtem magamnak, hogy ne legyek jól. Akadtak problémáim korábban is azzal a makacs perfekcionizmussal, de azért na, hát nehogy már visszavágjon! Tudtam, hogy kissé abnormális, ahogy az elvárásoknak meg akarok felelni, és félre ne érts, nem a társadalom vagy valaki más elvárásainak, hanem a sajátjaimnak. Akkor azonban képtelennek bizonyultam a léc megugrására, és igen, gyakorlatilag belebetegedtem, hogy nem tettem néhány centivel lejjebb a szintet. Három kisgyermek, egy nyakamon lévő záróvizsga, szakdolgozat, TDK, meló, és egy éppen nem túl jó állapotban lévő társ, akinek nagyon nagy szüksége volt arra, hogy egyben maradjak. Megtettem. Nem idegeskedtem, csináltam a dolgom, mint egy robot, ahogy csak az erőmből telt. Mert nem úgy van az, hogy akkor majd hármas lesz az a záróvizsga, vagy hogy koszosak maradhatnak az ablakok, áh, nem. Ötös legyen, és a háztartás is patika, mert ez az elvárás, érted? Idő kell a gyerekeknek, abból nem vehetek el, boldog anyukára van szükségük. Megtettem, mindent. Sokan megkérdezték, hogy bírom. Háh, hát sehogy! Mert nem bírtam. Látod, utolért. Beköszöntött egy pánikroham, és azt mondta, állj már le! Ember vagy, érzéseid vannak, szükségleteid. Nekem pedig el kellett fogadnom a tanítását.

Jött azért többször is, hogy el ne felejtsem. Nem mindig ennyire durván, de feltétlenül indikálva, hogy túl sok lesz. És alattomos jószág ez is! Nem akkor ver agyon, amikor épp rosszul vagy, de nem ám. Megvárja, hogy megpihenj, lazulj egy kicsit, és bang! jön a látszólagos semmiből. Lám, én erősnek hittem magam, mások is erősnek hittek engem, közben meg ennek az egésznek az égvilágon semmi köze az erőhöz, sőt. Szimplán emberek vagyunk. Ha meg beköszönt egy sunyi dög az életünkbe, annak oka van, és bezony foglalkozni is illik vele, mert szeretet nélkül ő sem megy sehová. Igen, szeretned kell magadat, és elfogadnod, hogy most ez van, most ennek így kell történnie, mert igazából meg akar védeni valami sokkal rosszabbtól, és üvölt bele a fejedbe, hogy változtass már végre. Hallgass rá, neked mondja. Folyamatos és hosszan tartó feladatot ad, mert gyakorlatilag az egész élethez való hozzáállásodat szükséges átvizsgálásnak alávetni. A vizsgálat végeztével pedig feltöltöd a buksid elmélettel, és a gyakorlatban is megéled a változást. Nem megy máról holnapra, de idővel eredményes lesz. Nekem hónapokba telt egyáltalán elfogadni, hogy megtörtént velem. Egy új tapasztalással gazdagabban haladtam tovább, és talán egy lepellel kevesebb takarja már előttem a fényt. Felismertem, elfogadtam, és dolgozom is azon, hogy elengedjen. Azért még néha beköszön. Nem mehet csak úgy, hiszen tulajdonképpen kisgyermekkoromtól kezdve szétaggódtam magam mindenen, és igen, meg akartam felelni. És hiába a felismerés, a helyes ösvény megtalálása, azért évek gyötrelmes munkájával felépített önmagam újraértelmezni csakis kitartással és tudatossággal lehet. Persze, nem fogok moziban máskor elöl ülni. Nem hittem, hogy ettől is lehet szétesni. Már ezt is tudom. Zajok, vibráló fények, gyors képváltások, pff. El kell felejteni. Nem is nézek csak Columbo energiaszintű filmeket már. Legyen mondanivaló, legyen lassú, és ne csesszék szét az érzékszerveimet, mert biza fizikális rosszullétet okoz. Hát, ez van, ezzel is lehet ám együtt élni. Nagyanyáinkat még nem érte ennyi inger, nem öntöttek rájuk ennyi információt, igyekszem én is kizárni minden felesleget, és csak a lényegre koncentrálni, gyakran lecsendesedni.

Rájöttem, hogy hibás volt az egész elképzelésem, és nincs is köztünk semmi különbség. Nem szabad címkézgetnünk egymást, meg még magunkat sem. Mindnyájunknak jut valami tanítás, a kérdés csak az, hogy akarjuk-e érteni. Attól, hogy valaki mindig mosolyog, még nem erős, sőt valószínűleg hamarabb roppan össze, mint az, aki kiengedi magából a rengeteg negatív energiát. Nem jó azt gyűjtögetni. A mentális problémák létjogosultsága egyre nagyobb, hiszen ebben a társadalomban már többnyire nem fizikálisan vagyunk leterhelve. Nem megyünk szántani, kapálni, nem a szabad levegőn töltjük a mindennapjainkat, és messze nem a nyugalomban, csendben, ahol meghallhatnánk a saját hangunkat. Mások vagyunk, igen, de erős és gyenge, nagyon szubjektív ezt megítélni. Jobb, ha nem is tesszük. Mind más úton haladunk, más feladatokkal és a fegyvertárunk is különböző. Segítsünk, ha a segítségünket kérik, és lépjünk félre, ha útban vagyunk anélkül, hogy azt hinnénk, tudjuk, min megy keresztül a másik. Nem tudjuk.

Ne felejtsd el a követést, lájkolást, facebookot, tudod te már jól :) Persze csak akkor, ha tetszett az írásom, egyébként ne nyomkodj ilyesmiket. 

Kép: pixabay.com