Csillagbérc

Rohanunk, rohanunk, és közben észre sem vesszük tudatosan, hogy mekkora űr van a lelkünkben. Próbálunk rajta változtatni, betömködni, palástolni, rejtegetni, és őszintén el tudjuk hinni, hogy nincs itt kérem szépen semmi probléma, teljesen normális dolog, ha szétemészt a tüze a hetvennyolcadik pár cipőnek is. Ha jól szétnézünk, amolyan tiszta látással, akkor ott vannak a függők közöttünk, ott vannak a családunkban, a baráti társaságunkban, az ismerőseink körében, arról nem is beszélve, hogy mi magunk is sokszor megharcolunk, hogy jó messzire elkerüljük a lélekemelés addiktív és mihaszna módozatait.

Függhetünk az alkoholtól, a kábítószerektől, a gyógyszerektől, a kávétól, a cigitől, a szerencsejátéktól, a számítógéptől, a telefontól, a vásárlástól, a pornótól, a facebooktól, a kólától, még ezer más dologtól is, és hű, de hosszú a lista! És akkor még nem is beszéltünk a párkapcsolati függőségekről. Pedig ha el kell képzelnünk, valahogy először mégis a kábítószerektől lecsúszott, életképtelenül vegetáló férfi lesz az első asszociáció. Ez a problémakör azonban ettől sokkalta árnyaltabb. Látjuk, tapasztaljuk, és nem nagyon tudunk semmit sem tenni. Ha a családban üti fel a fejét ilyesmi, akkor mindenki megszenvedi a tehetetlenséget, átéli a dühöt, talán még felelősséget is érez. Ha kívülről néznek rá egy ilyen tévelygőre, akkor pedig könnyeden fordítják el a fejüket, és mondják azt, hogy gyenge, hogy változtatnia kellene, hogy nem igaz, mert van választása, és még hosszan sorolhatnám, amiért inkább kizárják őket a látókörükből. Mintha nem is léteznének. És nem is csak ők, a függők, az elveszettek, de a hajléktalanok, a fogyatékkal élők, a viselkedészavarosok, a szegények, sőt a kövérek, a soványak, a magasak, az alacsonyak, minden szemmel látható kilógás az egyen kockából azt eredményezi, hogy az emberek selejtesnek tartanak. Nem mind, csak nagyon sokan. Mind emberek vagyunk, és a legtöbben nem választották azt, amit kaptak, hanem ezzel kell boldogulniuk, és ugyanolyan, teljes értékű emberek, olykor még sokkal tisztábban látók, mint egészséges, ép vagy normálisnak címkézett társaik.

Igen, itt vannak ők, a kábítószerfüggők, az alkoholisták, akikkel a leggyakrabban találkozunk. Egy ilyen rövidke szösszenetben képtelenség feltárni egy egész tudományterületet, nem is törekedhetek rá, csupán felvillantom egy piciny cikkelyét, amivel nekem akadtak feladataim. Rajtuk keresztül ismertem meg, mennyire szélmalomharc beleavatkozni az útba. Akár azt is állíthatjuk, hogy lehetetlen. Amíg nem érnek le egészen a mélyére, és nem érzik meg a változás szükségességét, addig nem nagyon van mit tenni. Ha elutasítod, akkor sajnálod, ha segítesz, akkor kihasznál. Egy biztos, hogy lenézni semmiképpen nem szabad őket sem, ahogy senki mást sem. Az ítélkezés nem a mi dolgunk. Mind hibázunk. Amikor felüti a fejét a hiány, főleg szeretet, figyelem vagy önismeret és önelfogadás hiányával találkozunk, akkor eleinte csak kicsi repedések keletkeznek az aszfalton. Még könnyű javítani, bármilyen cucc visszahúzza az egyenesbe. Aztán szép lassan múlik a hatás, és a foltozgatás már kevés. Kátyúk vannak. Nagyok. Azokat is fel kell tölteni. Egyértelmű, hogy több anyagra van hozzá szükség, de még orvosolható, nem igényel mérnöki beavatkozást. És minél tovább folyik az értelmetlen harc a szétesés ellen, idővel annyira sok lesz már a kátyú, hogy nem felismerhető az út. És ha nem látjuk már az utat, akkor csak tévelygünk. Ott volt valahol, ott mentünk rajta, de már eltűnt a lábunk alól, és fogalmunk sincs, merre járunk már, és hogy lehetne visszacsinálni. Ezen a ponton segítség nélkül már sehogy. Ezt azonban kutya kemény felismerni.

Nagyon korán, egészen a serdülőkorom hajnalán elkezdtem vonzani az ilyen perifériára került fiatalokat az életembe. Anyukám mindig azt hajtogatta, hogy nem menthetek meg mindenkit, meg hogy nem menhely vagyok. Jó iskolába jártam, voltak hozzám illő barátaim is, ahogy ezt meg szokták fogalmazni, én meg mégiscsak valahogy odakeveredtem mindenhová, ahol ilyen elveszett lelkekhez értem közel. Szent meggyőződésem volt, hogy segíteni tudok nekik, és nem azért mert sajnáltam őket, hanem mert előttem tiszta szépségükben, értékes emberi mivoltukban ragyogtak. Ezt tudtam nekik adni, amolyan feltétel nélküli szeretetet. A legtöbben valamilyen gyerekkori traumát nem dolgoztak még fel: bántalmazást, elhanyagolás, válást, figyelem- vagy szeretethiányt. Ők nem látták magukat értékesnek, ezért is menekültek. Amíg ott lehettem, addig tudom, hogy változást vittem, mert őszintén nem hitték el, hogy valakinek ilyen fontosak lehetnek. Sokszor átvertek, mégsem tudtam haragudni rajtuk. Az egyikük egy igazi csavargó volt, és persze az alkoholt meg a kábítószereket is merész mennyiségben fogyasztotta. Közben én egy zsenit láttam benne, egy olyan bölcs és öreg lelket, akinek a szavaira igazán oda kellett figyelni. Tanításai sokszor még ma is a fülembe csengenek. Találkozót beszéltünk meg, vártam rá. Elfelejtette, persze, totál készen fetrengett a garázsban. Két órát vártam a lépcsőjükön ülve, és még ha néhány pillanatig azt is éreztem, hogy nem ennek a világon semmi értelme, mégis vártam tovább. Mikor megérkezett, nem akarta elhinni, hogy megvártam. A szemében a kábulat és a boldogság elegye csillogott, mintha senki nem tett volna még érte ilyesmit. Nem haragudtam, nem ítéltem el, és talán, csak remélem, hogy nekem is szerepem lehetett abban, hogy egy igazán sikeres ember lett belőle.

Értettem én valahol a szüleimet is, mert féltettek, pedig én tudtam, hogy nincs mitől. Egyikük sem vont be a saját szenvedésébe, nem akarták, hogy velük menjek lefelé. Volt olyan kábítószerfüggő barátom, aki a legmesszebb menőkig ellenezte, hogy valaha is kipróbáljak bármit. Teremtettünk együtt egy világot, és sosem rontotta volna el azzal, hogy előttem pusztítja magát. Néha el kellett mennie, igen, mert már nem bírta tovább. Néha nagyon szégyellte magát, akkor szeretett csak igazán. Érezte, ennek másképp kellene lennie. Néha bántott, elutasított, miközben olyan szorosan fogta a kezem, hogy el ne mehessek. Beszélgettünk, nevettünk és sírtunk együtt. Ezt valóban nem értette senki más. Annyira nem, hogy még én sem. Többen jöttek, mentek, alakult így is, úgy is, de mindig akadt egy újabb páciens, és legbelül arra vágytam, hogy pszichológus lehessek, és segíthessek mindenkinek. De nem vettek fel. Eleinte dühös voltam, sokkalta később értettem meg csak azt, hogy ennek pontosan így kellett alakulnia. Nem bírtam volna érzelmileg elkülöníteni magam, nem ezt az utat szánták nekem, nem így tudok segíteni.

Nemrégiben láttam egy fantasztikus előadást, szanaszét szedett. Kovács Krisztián előadásában A gyáva c. darab nagyon mélyen megérintett. Behatolt a testembe, összezúzta a lelkemet, és egyáltalán nem értettem, mit is akar mondani valójában, csak azt éreztem, hogy valami itt most igenis a felszínre fog jönni, valami készül, ennek a vulkánnak már füst száll a kürtőjéből. Miközben tartott ennek a heroinfüggő srácnak a drámája, elkezdett kiszabadulni belőlem a felismerés, csak még nem láttam, hogy mi az. Megnéztem még egyszer, a biztonság kedvéért, ha már felkavart, akkor járjak a végére, vajon mit akar üzenni nekem. Két napig emésztgettem a sztorit. A semmiből jött, nyakon vágott, lerombolt. Rájöttem, hogy nem csak én segítettem ezeknek az embereknek, hanem ők is nekem. Hogy nem is feltétlen ők vonzottak be engem az életükbe, hanem én kerestem őket. Hogy a kereslet és a kínálat oldala tökéletes egyensúlyban állt. Megértettem, hogy mit adtak nekem. Békét. Hogyan él egy függő? Szabályok nélkül, mentesen az elvárásoktól, istenesen beleszarva a társadalmi nyomásba, a megfelelésbe, mindenbe. Hogy éltem én? Állandó szorongásban, abban az élhetetlen állapotban, hogy bárhová jutok, az még nem elég, sosem leszek elég. Adtam nekik hitet, figyelmet, szeretetet, ők adták nekem a szabadságot és a nyugalmat. Nem mondom, hogy könnyű ezt látni. Jónak ítéltem meg magam, önzetlennek, éveken át azzal hitegetve magam, hogy szolgáltam. De nem félek ezt beismerni.

Mert mind tanulunk a másiktól. Sosem véletlenek a találkozásaink, mindig feladatok vannak, megoldjuk, vagy épp még nem állunk készen rá. Úgy vagyunk ebben a nagy társasjátékban egymáshoz rendelve, ahogy annak lennie kell. És itt is a legfontosabb az elfogadás. Fogadjuk el, hogy folyamatosan tanulunk, és ne ítéljük meg, se el a mestereinket. Sem a kor, sem a bőrszín, sem a foglalkozás, a családi vagy társadalmi státusz, sem a testi épség, a mentális hogylét nem befolyásolja azt, tudunk-e adni, el tudjuk-e fogadni azt, amit kapunk. Egyenlők vagyunk mind, tökéletesen mindegy, milyen testbe születtünk bele. Ha szeretettel fordulunk egymás felé, tisztábban látjuk majd az előttünk álló utat.

Ha tetszett az írásom, nyugodtan kattints a követésre, és keress a facebook-on is! :)

Kép: pixabay.com