Csillagbérc

Ábrándozunk a semmittevésről, ami lehetőleg valamelyik másik országban ér utol bennünket, ahol nem ismerünk senkit, és ledobhatjuk magunkról az elvárások örök és súlyos terhét. Elképzeljük, hogy a tengerparton a hullámok morajló partra vetődésében sétálunk a naplementében, kézen fogva életünk szerelmével. Elképzeljük, ahogy az erdő közepén, egy mesebeli kis tó partján álló rönkházban ébredünk a hófehér, simogató ágynemű ölelésében, és a teraszon az illatos hegyi levegőt mélyen magunkba szívva fogadjuk meg, hogy most már aztán tényleg másként fogunk élni.

Mégsem változik meg semmi. Otthon csak a munka van. Dolgozunk éjjel-nappal. Nem is kell ott lennünk, fejben is megy. Pörögnek a gondolatok, telve vagyunk a teendőink listájával, és azon szörnyülködünk, hogy olyan, mintha egyáltalán nem is haladnánk semerre. Egy helyben állunk, és borzasztóan szégyellünk semmit sem tenni. Az már aztán igazán az ördögtől való. Nem szánunk olyasmire időt, ami egyértelműen megkülönbözteti a nyaralást a hétköznapoktól. Nem engedjük meg magunknak, hogy kiszakadjunk abból a felemésztő napi rutinból, mert hát azt szoktuk meg, és akkor bizony azt kell csinálni, nincs mese, bele kell törődni. Pedig ugyanolyan jókat lehet ám otthon is beszélgetni! Szabad elhatározni, hogy ennek helye van az életünkben, mert az teljesen nonszensz, hogy folyton csak merítsük azt az aksit, és sose töltsük. Mitől más hát egy nyaralás? Nincs kényszeres takarítás, nincs kerti munka, nincsenek e-mailek, hívások, üzenetek, kikapcsolunk. Miért is ne kapcsolhatnánk ki otthon is? Ki mondja azt, hogy vidd haza a munkádat? Hagyd ott a munkahelyeden, ott a helye. Persze, mindenki másfélét tevékenykedik, de bizony sokszor látom, hogy nem a meló ragaszkodik az emberhez, hanem fordítva. Ha valamit pótolni akarunk az életünkben, hát a legkézenfekvőbb megoldás a munka mögé bújni, és azt mondani, hogy muszáj, ez van. De ezzel csak még távolabb kerülünk attól, hogy abban a sűrű erdőben megtaláljuk önmagunkat.

Nem szeretünk pihenni, mert azért majd megszólnak. Ha nem is tud róla senki, hát majd leszóljuk érte mi saját magunkat, hiszen ez tökéletesen életellenes viselkedés. Aki nem csinál semmit, az lusta, abból nem lesz semmi, az nem viszi semmire. Igaz ez? Olyan agyongyötört, szürke arcok szaladgálnak a világban, hogy akár robotok is lehetnének. Ez lenne a helyes? Így kell élni? Önostorozás, perfekcionizmus. Indul a reggeli rutin, rohanás, a délelőtt úgy telik el, hogy észre sem veszed, enni is kéne, majd később, még van, mit csinálni, és így szaladunk egészen késő estig, amikor még mindig nem akarjuk megengedni a pihenést. Hidd el, én is ezt élem. Néha annyi dolgot lenne szükséges csinálnom egyszerre, hogy már elkezdeni sincs kedvem. És sosem dicsérem meg magam, hogy hű, ezt aztán ügyesen megcsináltad, és csak ritkán kapom meg azt a jutalmat is, hogy leüljek semmit se csinálni. Vagy, hogy azt csináljam, amihez igazán kedvem van, mert arra gondolok közben, hogy azta, mennyi dolgot lehetne még ebben az időben véghezvinni. Olyankor viszont egyszerűen muszáj megállni, és feltenni a kérdést, hogy valóban arra van-e szükségem, hogy még egy mosást betegyek, hogy letakarítsam a konyhaszekrény ajtajait, vagy inkább egy kis befelé fordulásra. Ott duruzsol a fülemben, hogy ettől sokkal jobban is csinálhatnám, hogy ettől sokkal többet is tehetnék, de alkalomadtán fel kéne pofoznom magam, és ezzel még csak nem is túlzok. Miért hajtom akkor hát ennyire túl, hiszen én már jól tudom, hogy visszaüt az, ha csak kihasználom ezt a testet. Jól tudom, hogy az igazán értékes dolgok az életben bizony messze nem ezekből a tevékenységekből születnek.

Annyit hangoztatni, hogy elég legyen, nem is lehet. Az öröm, a béke, a megnyugvás tudatosságot igényelnek. Kell az az ölelés, és legyen hosszú. Miért működik a puszi-gyógyászat a gyerekeknél? Mert ők még tudják, érzik, hogy micsoda ereje van a szeretetnek. Na, ezt bizti nem mosogatás közben találod meg. Ne szégyelld magad, ha úgy érzed, hogy szükséged van egy kis időre, amikor azt csinálod, amiben el tudsz kicsit veszni, ez egészen emberi. Ez nem bűn, sőt add meg, követeld ki, hiszen többet nyersz vele, mint bármilyen más tevékenységgel. És milyen érdekes, hogy a legtöbbünket a művészetek, a sport kapcsol ki a leginkább, mert ez a természetes. Fuss, túrázz, ússz, bicózz egyet, és tekerd fel a hangerőt. Engedd, hogy a zene energetizáljon! Táncolj egyet, énekelj, rajzold le, fesd meg, vesd papírra, zenélj hangosan, és engedd át magadat az érzésnek. Nem azért kaptál tehetséget, hogy aztán jól eldugd a sarokba mondván, hogy abból nem lehet megélni. Keresd meg mélyen azt, ami motivál, amit mindig szívesen csinálsz, és ne hagyd, hogy eltűnjön a hétköznapok útvesztőjében.

Nyaralj a lelkedben minden nap, és legyél érte hálás, köszönd is meg, hogy lehetőséget adsz, mert egy kiegyensúlyozottabb önmagadért teszed. Egyél jókat, ne izgulj annyit a takarításon, a melón, a teendőkön, és főleg ne rohanj. Olvass, pihenj, élvezd az életedet! Játssz, nevess, szeress, és engedd is ezt az érzést jó közel. Amikor nagyon mélyen jártam, én is megfogadtam, persze, nem megy azért mindig olyan jól. Elgondolkoztam rajta, vajon tényleg erre akarok-e majd emlékezni, ha megérem azt, hogy egyáltalán visszaemlékezhetek. Amikor mérlegelem majd az életemet, tényleg azt szeretném-e majd látni, milyen tisztaság volt a házban, és mennyit rohantam az előbbre jutásért, a másoknak való megfelelésért, miközben elment mellettem a sok értékes, csodálatos év, a fiatalságom úgy, hogy semmiféle tartalommal nem töltöttem meg. Nem. Nem ezt akarom látni. Megteremtem hát azt a világot, amiben élni szeretnék, és olyan történettel írom tele a lapjait, amiket szívesen olvasok majd vissza, még akkor is, ha nehézségekkel kell időnként szembenézni. Szeretetről, együttlétről, odafigyelésről, nagy beszélgetésekről, játékról, háláról és örömről fog szólni. Elfogadom azt, hogy minden változik, és az örökös változásban én mégis mindig az egyensúlyra törekszem majd. Mert ez az én döntésem. Te is dönthetsz így. Feltöltöm a gondolataimat egy jó csomó pozitív energiával, és ez árad a szavaimból, ezt adom át a cselekedeteimmel. Hogy nehéz-e? Nagyon! De megéri.

Kép: pixabay.com