Csillagbérc

Még, ha az is a módi, hogy fel kell nőnünk, és másként kell a dolgokat látnunk, be kell állnunk a sorba, már nem szabad csak úgy az örömért örülni, csak úgy gyönyörködni a szépben,mert már mindent de mindent meg kell magyarázni, azért a fantázia birodalma mindig elérhető közelségben marad életünk során, a kérdés csupán csak az, hogy emlékszünk-e még az oda vezető útra. Kérdezzük meg bátran, hogy engedjük-e még néhanapján a bennünk élő kisgyermeknek, hogy kézen fogjon, és egy régi-új kalandra hívva megnyissa előttünk a mágikus világot, ahol semmi sem lehetetlen. Mind jártunk ott függetlenül attól, hogy milyen utat kaptunk, érdemeltünk éppen. A mesék ősi bölcsessége azonban nem ér véget a gyermekkor befejeztével. Annyira senkinek nem lenne szabad felnőnie, hogy már ne lássa meg azokat az egyszerű és mégis csodálatosan tiszta tanításokat, amiket a mesék adnak nekünk.

Már gyerekként is folyton bújtam a könyveket. Mondhatnám, hogy mindez azért alakult így,mert édesanyám jó sok időt szánt arra, hogy olvasson nekünk, vagy akár azt is ide vehetném, hogy édesapám is rendszeresen olvasott, és az otthonunkban sok-sok polcnyi könyv hívogatott, de nagyon nem vagyunk egyformák. A tesóm is éppen így nőtt fel, ő nem lett rabja az olvasásnak. Tisztán emlékszem arra a törésre, amikor anya bejelentette, hogy nem olvas többet mesét esténként, mert már nagyok vagyunk. Magamból kikelve sírtam. Szerencsére meg tudtam vigasztalódni azzal, hogy olvastam hát egyedül. Így nőttem fel, és ez a szeretet meg is maradt a könyvek iránt. Nincs is mit csodálkozni azon, hogy a gyermekeim ugyanezt kapják tőlem. Elolvassuk a világot.

A mese a napi rutinunk egyik legfontosabb eleme azóta, hogy a legnagyobb fiunk mesélős korba érkezett. Tehát, amióta megszületett. Eleinte csak azt meséltem el neki, hogy mi történt velünk azon a napon, és amikor megtanult beszélni, már ő is kiegészítette, vagy csak mesélte ő is velem. Hamar bekúsztak az életünkbe a könyvek is, és mikor kétéves lett, már könyvtárba jártunk. Jött a kistesó, aki alig nyolc hónaposan már beiratkozott a könyvtárba, hogy a bátyó tíznél több könyvet tudjon kölcsönözni. Ő másfél évesen már harminc-negyven percig is elnézegette a könyveket. Ez a lelkesedés pedig nem lankad. Már legkisebb tesó is van, és az esti mese már olyan hatalmasra nőtte ki magát, hogy igazából meghatározó szakasza az esténknek.

Az esti mese a lecsendesedés időszaka, és minden áldott este csodálatos. Azért is, mert ott szuszognak mind körülöttem, és tekintetük valahová abba a varázsvilágba kalandozik el, és azért is, mert velük együtt mehetek én is. Kénytelen voltam belátni, hogy a meséket mennyire nagyon érdemes lenne újra elővennünk felnőttként, és meglátni, hogy mi mindent rejtenek a történetek. A mesékben ott van minden. Az élet, a halál, a szeretet, a béke, a nyugalom, a harcok, a nehézségek, minden, amiről csak tudunk. És olyan könnyeden, olyan tisztán ragyognak fel bennük ezek az esszenciális gondolatok, hogy sokszor azt sem tudom, hogy én élvezem-e jobban a mesét vagy a gyerekek, de leginkább mindannyian. Ott van bennük minden fontos kérdésre a válasz, felnőttként mégsem tekintünk már rájuk így. Elolvastuk már százszor az összes Kisvakondot, ezek voltak a legelső könyvek, amiket megvettünk, mert tökéletesen megunhatatlanok a történetek. Tanít barátságot, értékeket, türelmet és a szépség meglátásának képességét. Mindegy, hogy három vagy harminc éves vagy, megmosolyogtat és rádöbbent arra, hogy mennyire túlbonyolítunk felnőttként egyébként nagyon is egyszerű dolgokat. Így történt meg az is, hogy a kisfiam a parkolásért egy galambtollal akart fizetni. Jelentőségteljesen letette a pultra. Ő még tudta, hogy az érték az nem az ár. Nem győzzük olvasni Pettsont és Finduszt, mert áthatja a szeretet, és olyan kedves a humora, hogy azonnal magával ragad, de sok-sokadjára olvassuk már Wass Albert csodálatos történeteit is, ami azért is különleges, mert a gyerekek rajonganak a hegyekért, az erdőért, az állatokért, a növényekért, és azok a mesék ebből a birodalomból hozzák megindító tanításaikat. Lefekvés előtt ez az utazás felkészíti a gyerekeket arra, hogy könnyen elaludjanak, lecsendesíti az elméjüket, kisimítja a gondolataikat, de még az enyémet is. Amikor olvasok, azon kapom magam, hogy egyáltalán nem esik nehezemre beleélnem magam a történetekbe, az is előfordult már, hogy megkönnyeztem egy-egy váratlan fordulatot, és tudom, hiszem, hogy a srácok érzik, én is jelen vagyok velük, amikor a fantázia birodalmában kóborlunk. Hogy is ne lennék? A mesék éppen azt a célt hivatottak szolgálni, hogy megmutassák nekünk az életet akkor, amikor még nincsenek konkrét tapasztalásaink, és olyan végtelenül szomorú, hogy mennyi-mennyi gyereket fosztanak meg ettől az ajándéktól.

Ha nincs is gyermekünk, akinek, akivel olvashatnánk, azért érdemes néha fellapozni egy-két klasszikust, még ha nem is fogjuk egycsapásra bevetni magunkat a könyvtár roskadozó polcain hemzsegő fantasztikusnál fantasztikusabb történetekbe. Adjunk neki egy esélyt. Ez nem olyasmi, ami gyerekes. Ez olyasmi, hogy elfelejtettünk gyerekek lenni, pedig ők még többet és másként látnak, mint mi. Tisztábban. Legyünk jóban a bennünk élő gyermekkel, és hallgassuk meg. Talán nekünk sem árt este nem a tv előtt elájulni, hanem egy jó könyvvel lehalkítani a napi zajt. Talán még nem veszett el a kulcsa annak a birodalomnak, ahol válaszok várnak kérdések helyett, ahonnan nézve az élet nem is olyan veszedelmesen bonyolult, csak súlyos függönyök mögül tekintünk rá mesebeli ragyogására. Le hát a lepellel, éljenek a mesék!

Kép: pixabay.com