Csillagbérc

A félelem az egész életünket végigkíséri, pedig valójában semmit sem tudunk róla. Mi is az a félelem? Csak olyan dolgoktól rettegünk, amiknek sejtjük a létezését, amikről hallottunk, amiket már elképzeltünk, amiket meg is fogalmaztunk talán valamikor, csendben, úgy magunkban. Ezek közül is azoktól jön ránk a frász a leginkább, ahol nagyobb valószínűséget érzünk a bekövetkezésre. Ritkán stresszelünk vulkánkitörés miatt, ha ezer meg ezer kilométerekre sincs egy árva tűzokádó sem, de nem aggódunk repülőgép-szerencsétlenségeken, ha sosem ülünk fel rá, de Európában élve is elvétve fordul meg a fejünkben, hogy milyen rettenetesen veszélyes hely az Amazonas vidéke. A félelmet mi építjük, így hát lerombolásán is nekünk kell dolgoznunk, hogy az a köd egy kicsit átláthatóbbá váljon. Az ember ősidőktől fogva a fél a sötétségtől, a haláltól, és mindentől, ami felett nincs hatalma. Túlnépesedett bolygónkon pedig bizony a betegségek okoznak gyötrelmet szenvedőnek és aggódónak egyaránt. Annyi mindenkivel megtörtént már, miért pont én maradnék ki?  De van-e bármi értelme ezt a csodálatos életet szőnyegbombázni a folytonos „mi lesz, ha?” kínjával? Nem, nincs. És tudod, mitől félünk még? Hogy úgy múlik el velünk az élet, hogy közben meg sem próbáltuk élvezni. Mert mindig a majd, de lásd be, csak a most van.

Mindenki a boldogsághoz vezető út után kutat, pedig a boldogság nem lehet az út végállomása, azt a boldogságot te teremted meg magadnak minden egyes nap, amikor a jelenedet igazán megéled. Amikor tudatosítod magadban, hogy minden, ami volt, az már a múlt, és tulajdonképpen a jövőd végtelenül bizonytalan. Nincs hatásod sem előre, sem hátra, mert mindig minden másképpen lesz, mint ahogyan azt elképzelted. Akkor jársz el helyesen, ha csak a mostra koncentrálsz, csak itt keresel válaszokat. Hiába mondod azt, hogy majd akkor leszek boldog, ha, vagy majd akkor már több időt fogsz fordítani a gyerekeidre, amikor. Ezek annyira üresek, annyira jelentéktelen időhalasztások, amelyek általad teljes igazolást nyerve egyre messzebbre visznek onnan, ahová menni akarsz. Az életed nem egy olyan valami, ami majd három hónap vagy öt év múlva kezdődik. Az életed most van. Most örülj az arcodat melengető napfénynek, a tested mozdulatainak, az elméd működésének, a jó gondolataidnak. Most élvezd a csendet, most nevess, most öleld meg, most hallgasd meg azt, aki fontos. Ha nem vagy jelen, akkor a boldogságod sem talál oda hozzád. Amikor engeded, hogy jelenlégy, akkor viszont meg fogod érezni, hogy ez a béke. Az okozza a boldogságot, hogy békére lelsz.

Elengeded a vágyat mások legyűrésére, elengeded az erőszakot a tetteidből, a szavaidból és még a gondolataidból is. Nem fogod a világot megváltoztatni, de az a változás, amit a világban látni szeretnél, benned kezdődik el. Úgy indulj el reggel, hogy hálát adsz az ébredésedért, és a rohanásban még legyen időd megélni egy új nap kezdetét, egy új esélyt, hogy még közelebb kerülj önmagadhoz. Határozd el már akkor, hogy nem tudja majd senki megbillenteni az egyensúlyt, amit teremtettél. Mert te már jól tudod, hogy a félelmek csak falakat építenek köréd, az erőszak csak elsodor az igazi valódtól. És már azt is sejted, hogy ha te másképp viszonyulsz az életedhez, az is akképpen idomul majd hozzád. Mert az út, amit keresel, az pontosan az, amin éppen haladsz, és éppen ott tartasz rajta, ahol most tartanod kell. Nem siettethetsz semmit, nem rohanhatsz előre, mert ez nem egy verseny, és itt csak akkor nyersz, ha engeded az életet megtörténni, és te engedsz bele annyi csodát, amennyit csak bírsz.

Képzeld el magadat egy középkori várbörtönben a hideg falhoz láncolva. Könnyen meglehet, hogy gyakran érzed így magad a hétköznapokban. Le vagy láncolva, mert felőröl a munkád, mert a főnököd egy állat, és soha nem vesz emberszámba. Bocsásd meg ezt neki. Nem személyeskedik, ő ezt éli. Hidd el, hogy még, ha úgy is érzed, téged bánt, valójában úgy vergődik, mint egy hisztis hároméves kisgyerek, akinek ölelésre van szüksége. Ha így nézel rá, akkor talán könnyebben lendülsz át e fölött. Le vagy láncolva, mert úgy érzed, hogy annyi a felelősség, annyi a szerep, hogy képtelen vagy már megtalálni önmagad. De mindez nem te vagy. Küzdelmes és soha véget nem érő feladat, hogy lerángasd tiszta valódról azt a rengeteg leplet, amivel betakargattad tiszta, gyermeki fényed, de bízz benne, hogy még most is ott ragyog. Te ragyogsz. Úgyhogy engedd most meg magadnak, hogy letépd azokat a láncokat. Halld is meg, ahogy csörögve a padlóra csapódnak. Szabad vagy. A döntéseidért te felelsz. Lépj ki a fényre. Ugye, milyen csodálatos? Elsőre lehet, hogy még kicsit fáj, de a szabadság a tiéd, engedd meg magadnak. Nem kell hazavinned a munkahelyi problémáidat, nem kell mások életén rágódnod, nem kell felesleges szerepekkel terhelned magad, hiszen itt vagy te, akinek valóban szüksége van rád. Rád és arra, hogy mindig jelen légy. Te vagy a legjobb barátod. Az elméd és a tested téged szolgál. Bánj hát velük úgy, hogy ők is szeressenek téged. Mert te már jól tudod, hogy minden kérdésre a szeretet.

Kép: pixabay.com