Csillagbérc

Az az éjjel már jóval egy évvel azután volt, hogy azt hittem, végleg elengedtem Őt. Persze semmi nem változott. Már sírtam, már akartam a változást, már átfolyattak rajtam nyolc adag mérget. Szétcseszték az ereimet, a szerveimet, az életemet. Totális fájdalomban, teljes ürességben, állandó kábultságban vészeltem át a napokat. Hiába telt már el három hónap az utolsó kezelés után, még mindig nem akartam jól lenni. Talán még kellene egy műtét, talán egy kis sugár sem jönne rosszul. A fájdalomcsillapítókról már leálltam, csak az az egyetlen gyógynövény maradt. Az legalább természetes, az legalább segített. És micsoda minőségben érkezett! Volt egy mester. Sok ideje küldte már hozzám a finomabbnál finomabb alapanyagokat, de soha nem találkoztam vele. A hányástól félájultra gyötört testem, az ereimben égő elviselhetetlen fájdalom feloldása a bong izzítása után sokszor imába foglaltatta a nevét. Voltam én, meg az egész beteg létezésem, meg ő, a díler, aki a megváltást hozta el.

A csillagok állása

Azon az éjjelen egy olyan buliba készültünk, ahol semmi más nem érdekelt, csak hogy találkozhatok végre vele, és megköszönhetem neki, amit értem tesz. Azt a sok boldog és fájdalommentes, szendvicset kolbásszal meg jégkrémmel zabálós órát. Égett bennem az üresség, a hiány, és az, hogy még mindig nem tudtam elengedni Őt. Bársonyos tavaszi levegő simogatott, és alig vártam, hogy betépjünk megint. Amikor beléptem, csalódottan vettem tudomásul, hogy nincs ott, de egy emelettel feljebb érve megláttam. Hiába nem találkoztunk még soha, hiába nem tudtam róla a világon semmit azon kívül, hogy milyen füvet árul, egyszeriben megszűnt a világ létezni, amikor ott állt előttem.  Nem túlzok, ha azt mondom, hogy kb. a nulladik pillanatban már menthetetlenül egymásba szerettünk. Próbáltunk még némi időt adni a formaságoknak, de nagyon hamar kettesben találtuk magunkat. Ami akkor kettőnk között történt, azt senki másnak nem hinném el, mert nem magyarázható meg semmilyen észérvvel, túlmutatott az evilági létezés minden szintjén. Azon az éjjelen másként ragyogtak a csillagok.

Már találkoztunk valahol

Vele egyszeriben új értelmet nyert a csend. Nem tudtunk, nem akartunk egymásnak semmit sem mondani, de amikor megcsókolt, évszázadok szaladtak át rajtunk. Éreztük mindketten, hogy nem most találkoztunk először. Nekünk valamikor, valahol már közünk kellett, hogy legyen egymáshoz. Olyan természetes megnyugvással töltött el a közelsége, olyan hihetetlenül közel ért a lelkemhez, amit azelőtt még sosem tapasztaltam. Nem lehetett szavakba önteni, nem kellett róla beszélnünk, a maga tiszta szépségében vesztünk el egymásban, abban a biztos tudatban, hogy egy felsőbb létezés részesei vagyunk, és valami olyat kaptunk az élettől, ami nem adatik meg mindenkinek. Felismertünk egymást ebben az életben, és valami, ami egykor elveszett, most újra a helyére került. Ott álltunk összeolvadva, egymás ölelésében, egymást szürreálisan és teljesen szeretve. Úgy csókoltuk meg egymást újra és újra, mintha soha nem akarnánk elengedni ezt a pillanatot. Azon az éjjelen nem létezett semmi, senki. Nem volt velem az üresség, nem volt velem a fájdalom. Engedtem megtörténni a csodát, mert tudtam, hogy a hajnal újra, és végleg elválaszt majd bennünket egymástól.

Elengedés: Level 2.

Ha azelőtt azt hittem, hogy a rothadó testem és az elmebeteg érzéseim, gondolataim teljesen mélyre taszítottak már, akkor igen, fel kellett készülnöm rá, hogy most még lejjebb van dolgom. Eljött a hajnal, és elvitte a varázslatot. Mindketten tudtuk, hogy nekünk ebben az életben nincs semmi keresnivalónk együtt. Ennek a felismerése az addigi legfájdalmasabb és leggyönyörűbb érzésemmé lett. Találkoztunk, mert az volt megírva, hogy egy pillanatra újra egyesüljünk. Jött, mert meg akart nekem tanítani valamit. Jönnie kellett, mert erőt kellett adnia, hitet abban, hogy még tudok érezni, hogy még tudok szeretni, hogy még van miért folytatnom. Egyszerre éreztem azt, hogy megsemmisített az a földöntúli szerelem, amivel megajándékozott, és hogy az üresség, amit maga mögött hagyott, az ijesztőbb, mint amivel valaha találkoztam. El kellett őt engednem, és nem is kételkedtem abban, hogy meg tudom tenni. A lelkem valami sötét zugából egyértelmű üzenetet kaptam, hogy iránta egyetlen dolgot érezhetek csupán, és ez a hála.

Az elképzelhetetlen

Azután nem sokszor találkoztunk már, és nem is olyan minőségben. Egyszer még megfogtuk egymás kezét. Kapcsolódtunk újra. Gyerekesen hangzik ugyan, de ha olyan valaki fogja meg a kezed, akinek a létezése és érkezése ilyen megmagyarázhatatlan, az igazán lélekemelő érzés. Tulajdonképpen csak néhány nap telt el, míg újra visszatértünk a régi életünkbe. Nekem még sok harcot meg kellett vívnom, hogy a Mr. Hodgkin által bemocskolt szennyesemet ragyogóan tiszta valójában lássam a napon száradni.  Még ha az a szomorúság oly fájdalmas is volt, de már sokkal közelebb jártam ekkor a céljaimhoz, mint hittem. Erőt kaptam, éppen eleget ahhoz, hogy folytatni tudjam. Hihetetlen dolog elképzelni, hogy két lélek újra egyesüljön egy röpke pillanatra, enyhülést hozva el, de én mégis hinni tudok benne. Évek teltek el, és ma is éppoly hálás vagyok neki azért, hogy jött, és megmentett. Felbecsülhetetlen ajándékot adott nekem, és mégis el tudtam őt engedni, szinte azonnal, mert nekünk itt és most nem az volt megírva, hogy együtt folytassuk tovább.

www.pixabay.com