Csillagbérc

Akkor én most feleség vagyok, szerető, tanár néni, diák, anyuka, lány, unoka, testvér, barátnő, szomszéd, páciens, vásárló, vendéglátó, vendégváró óóó, de ó, hogyan kellene, hogyan lehetne ennyi szerepnek megfelelni? Hányszor gyötrődünk amiatt, hogy mindenhol helyt akarunk állni, és közben azt érezzük, hogy egyetlen kicsiny fenekünk kevés annak a sok lónak, amit meg kellene ülnünk. Így hát leesünk róluk, mert egyiken sem tudunk megtanulni rendesen lovagolni. De miért is kell ennek így lennie? Ki mondja azt, hogy másként kell viselkedned, hogy más szabályoknak kell megfelelned, hogy nem lehetsz önmagad? Ki tanított meg arra, hogy nem mondhatod el, amit gondolsz? Ki nevelt arra, hogy nem mutathatod meg magad, hogy titkolnod kell azt a szépséget, amitől te Te lettél. Ki miatt gondolod úgy, hogy következetesen el kell rejtened mindent, ami közelebb vinne hozzád? Miért hiszed azt, hogy ha megnyílsz, akkor elbuksz? Kellenek a mindennapos álarcaid, hogy biztonságban érezd magad, ugye? Jobb ez így, mert könnyű. De nem oldasz meg vele semmit. Egyszer csak majd aljas módon összefognak ellened, és rájössz, hogy tulajdonképpen már te sem tudod, ki is vagy igazán. Ne engedd! Nézd, ez én vagyok. Ennyi csak. Én.

Reggeli smink

A hajnali napsugárral ömlik rád a felismerés, hogy álmaid rejtett világából felébredve azonnal ki kell választanod a gardróbból aznapi énedet, magadra kell öltened a jól bevált modorodat, az alaposan megtervezett sminkedet, irányba kell állítanod a hangulatodat, agyig felcipzárazni az aznapi szerepedet. Hadd feszüljön, mint a neoprén, különben kicsúszol belőle! Mindezt pedig olyan természetességgel teszed, hogy talán már fel sem tűnik. Úgy lépsz ki az ajtón, hogy tudod, magadat viszont rendesen bezártad. Jöhetnek a magasröptű beszélgetések az időjárásról, kifogyhatatlan a műmosoly, tökélyre fejlesztetted, közben belül pedig egyedül vívod a csatáidat. Jobb, ha abban senki nem akar részt vállalni. Meg tudod oldani egyedül is. De miért is jó egyedül? Nehogy azt hidd, hogy nem éreztem. Ott a legigazibb, ahol rengetegen vesznek körül. Úgy tűnik, igazi partiarc vagy, hiszen mindenben részt veszel anélkül, hogy ott lennél igazán. Csodálatos Budapest, csodálatos tömegközlekedés: ismered az érzést, amikor hazafelé tartasz, ezer meg ezer ember mellett mész el, de nincs is arcuk, nem tudod, kik ők, és nem is érdekel. Ők se akarják tudni, hogy te ki vagy. Csak csorognak a megállók, körbevesz a zaj, de közben belül üres csendesség az útitársad. Szép a táj, szép az élet, de magányos lelked kiált azért, hogy valaki végre mossa már le rólad a sminked, és lásson meg téged. Úgy vágysz erre, hogy közben minden erőddel harcolsz is ellene.

Gyere, kukucskálj be!

Amikor megtudtam, hogy beteg vagyok, vagyis ezt állították, akkor szánt szándékkal zártam be a kapukat. Nem is akartam, hogy bárki meglásson, mert még én sem tudtam, hogy ki vagyok. Akartam annyiféle lenni, de egyik sem ment igazán. Ha próbáltam másokhoz hasonlítani, az mindig megbukott. Nyilván. Meg sem tudom számolni, hogy hány embert üldöztem el magam mellől azzal, hogy mást akartam mutatni, mint ami voltam, és egyre inkább kezdtem pszichotikus tüneteket produkálni, mert csúszott szét a kontroll. Nem lehetsz nem önmagad, maximum erőlteted egy darabig, és egy kicsit depressziós is leszel tőle, de megváltozni nem fogsz. Sikítva fogod várni a megváltást, amikor végre leveheted azokat nem rád való ruhákat, és szétkenheted az arcodon azt a maszkot. Ezzel azonban nem kell másokra várnod. Amíg álarcok mögé rejtőzöl, amíg a szerepeid határoznak meg téged, addig senki nem fog egy vattapamaccsal képen törölni, hogy hé, hát te meg hol bujkáltál eddig! Nem kell választanod a szerepeid közül. Nem lehetsz csak ez, vagy csak az, hiszen valójában mind te vagy. De nem veszhetsz beléjük. Nem engedheted meg, hogy mások határozzanak meg téged. Arra ébredj rá az új világod hajnalán, vagy álmos délelőttjén, neadjisten másnapos délidején, hogy nem kell megfelelned másoknak. Senkinek. Csak magadnak. Dobd fel azt a sminket, ami téged ábrázol. Szórd meg magad a magabiztosság megindító varázslatával, és meglátod majd, hogy még a koszos metrón is tündökölni fog az önelfogadásod. Boldog sóhajjal zárhatod majd a napod, mert nem csináltál semmit sem másként, mint ahogy azt a szíved mélyén érezted. Ha mégis megkötötték a kezed, akkor se maradjon benned semmilyen rossz érzés. Amikor este lemostad magadról a nap porát, ugyanazt lásd a tükörben, akinek reggel elindultál. Még ha fáradt is vagy, még ha nem is sikerült minden, még ha úgy is érzed, hogy túl nagy a nyomás. Ajándékozd meg kimerült lelkedet azzal, hogy békében vagy önmagaddal.

Leomlott színfalak

Amikor megtanultál bánni a szerepeiddel, egyszeriben azt veszed észre, hogy már nem függsz tőlük. Ha már eléggé jól bánsz magaddal, akkor meg tudod majd határozni, hogy mikor kötelességed mégiscsak szerepbe bújnod, és játszadoznod egy kicsit. A legcsodálatosabb pedig az, ha van egy hely, ahol mindig meztelen lehet a lelked. Micimackó szerint az az otthon, ahol kiengedheted a pocakodat. Na, valami ilyesmire gondolok én is. Ahol nem az elvárások döngicsélnek körülötted, ahol azt és akkor mondasz, amikor csak akarod. Továbbmegyek, ahol azt érezheted, amit valójában érzel. Kell, hogy legyen egy ilyen hely az életedben. Itt elengedheted azt a sok szerepet, kiléphetsz a képmutatásból. Lehet rajtad melegítő, sőt még fésülködnöd sem kell, de még a lábad is lehet szőrös. És így fogadnak el, teljes mértékben. Ez kell. Ez jár. És ha van, legyél érte minden nap végtelenül hálás. Mert akkor van hely, ahol téged önmagadért szeretnek.

Az én arcom

Ha megengedtem, hogy lásd az én arcom, akkor nagyon közel kerültél hozzám. Társas lény vagyok, azt mondják azok, akik értenek az ilyesmihez. De nem egyedül én, hanem te is. Még az a bunkó buszsofőr is. Ő is társas lény. Mindnyájunknak szüksége van elfogadásra, odafigyelésre, és hasonló patetikus dolgokra, amiket nem lehet a tescoban megvenni. Ettől van az, hogy lelkünk van. Kellünk egymásnak. Kell a szeretet, kell az ölelés, kell az összetartozás érzése, az otthon melege, mert ezek alapozzák meg azt, hogy utána a büdös, stresszes nagyvilágba kilökődve minden nap megtalálom a helyem, meg tudom védeni magam, és úgy térek vissza meghitt kis fészkünkbe, hogy egyben maradtam, és nem cincáltak szét az otthont kereső boldogtalan népek. A világ tele van szarságokkal. Nem is nézek tv-t, híradót meg még annyira se. Elég azt tudnom, hogy túl kell élnem, mint ahogy neked is. És mindenért, de mindenért, ami szép, annyira hálás vagyok, amennyire csak bírok. Mert ettől csodálatos mégis. Mert amit magad köré teremtesz, akikkel megosztod igazi valódat, csak ők számítanak. Csak ők legyenek a világod. Az otthonod. Ahol nincs színjáték. Ahol mindenki szabad.