Csillagbérc

Akárhányszor csak meglátlak, akárhányszor belebújsz érzékeimbe, meghallom a neved, úgy lobban lángra a szerelem, mintha még soha nem fordult volna elő, mintha még sosem találkoztam volna veled: Új cipő. És akárhányszor jöhetsz szembe újra, minden elölről kezdődik bennem. Mindegy, hogy milyen ruhát öltesz magadra, hogy egy kényelmes tornacipő vagy egy csilli-villi platform vagy. Mindegy, hogy mennyire vagy drága, netán előkelő, mert nem az árad határoz meg téged, hanem az értéked. Mindegy, hogy hol látlak meg, hogy egy plázakirakat gyöngye vagy egy turkáló mesebeli darabja vagy-e, hiszen minden titkod éppen abban rejlik csak, hogy új vagy. Egy préda. Egyszerűen csak meg kell kapnom téged.

Miért kellesz annyira?

Sokáig egyáltalán nem foglalkoztatott a kérdés, hogy miért a cipők határoznak meg engem. Egy kevéske filozófiát sem akartam beletenni a cipővásárlásba, mert az maga a gyönyör, nem kell magyarázni rajta a világon semmit sem, hiszen olyan egyszerű. Meglátod, szétéget az érzés, hogy nélküle talán többet nem is lehet majd mit a lábadra húznod, mert hát igen, ő még nincs készleten, és igen, pont ő kellene. Éppen egy olyan soha vissza nem térő alkalom van, amikor meg kell kapnod, és kész. Különben is akciós. De ha nem, akkor is. Neked az. Mert belülről üvölt, hogy akarod. És hát szép is, vagy, ahogy én szeretem: annyira ronda, hogy már szép. Az a minta, ó, meg az a szín! Mindent, mindent meg fogsz oldani a lelkemben, tudom, csak gyere velem haza. Az se baj, ha egyébként sosem foglak hordani. Lehet, hogy még szeretni sem. De beállsz a sorba, mert feladatod van.

Pszichoterapeuta cipőink

Már évek óta nem vettem szerelemből cipőt, csak szükségből. Az egy egészen más világ. Ott szempontok vannak, feltételes a szerelem. Kicsit olyan, mint egy tartós kapcsolat, kicsit felnőtté kell hozzá válni, nem elég a lángolás, már vannak egyéb kívánalmak is. Hosszú távra tervezünk, együtt. A múlt héten mégis be kellett mennem egy cipőboltba, és meg kellett vennem egy futó kalandot. Már hazafelé megbántam. Sem szükségem, sem pénzem nem volt rá. Ráébresztett azonban, hogy valami nincs rendben. Valami odasodort, hogy egy mélységes bűnbánattal összefolyt, keserédes késztetésnek tegyek eleget, és elvesztettem az uralmat a józanság fölött. A sötétkék platform erősebb volt nálam. Jött velem, mert üzenetet hozott számomra, mégpedig azt, hogy bizony valamit mélyen el akarok nyomni magamban. A dugulás elhárításában azonban nem vagyok annyira jó, mint a megelőzésben. Le kellett hát ülnöm, szemben a kék szépséggel, és megkérdeznem tőle, hogy mégis mit akar tőlem. Hogyan tudott vajon rávenni, hogy magammal hozzam, mikor egyáltalán nem volt elemi szükségem rá. Illetve a szükségem tárgya nem ő, de önmagam hiányában vele kellett tárgyalnom. Azt mondta, elvesztem. Valóban így volt, csak féltem bevallani. Egy olyan élethelyzetbe kerültem, ami teljesen ismeretlen számomra, és a félelmem attól, hogy nem tudok helyt állni, életre hívott egy felperzselő szerelmet az új cipő iránt.

A legfőbb ok, amiért kellesz

Pazar ötleteket ad az élet arra, hogy miért is kell új cipőt magunkhoz venni. Társak, szeretők, prédák, lelkünk nyomorékságának tükörképei. A kemoterápia alatt nem akartam senkit magam körül tudni a családomon kívül. Nem akartam, hogy bárki lássa, átlássa, vagy akár csak megsejtse, hogy min megyek keresztül, azt meg főleg nem, hogy a részesévé váljon. Csak arra volt szükségem, hogy megismerkedjem magammal, hogy megoldást találjak. Tudtam előre, hogy ez egy nagyon magányos út lesz. Felkészültem rá, hogy nem vihetek senkit, nem kísérhet senki. Hosszú, és őrületesen nehéz terepre mentem, de nyilván vettem hozzá egy túrabakancsot is. Azaz idő, aminek eredményeképpen összeköltöztünk Mr. Hodgkinnal, és amíg sikerült szakítanunk egymással, nos, termékenyen telt. Körülbelül 70 pár cipőt vettem magamhoz a kalandom során. Ennyire voltam szarul. Mind kellett, mert nő nem lehettem. Nem akartam a tükörbe nézni, nem voltam szeretve, nem érezhettem magam vonzónak, szóval annyi, de annyi szerep jutott a cipőimnek! Annyira kellettek, hogy megvesztem értük, mindért. Minden egyes darab a lelkemet volt hivatott befoltozni.

Nincs akadály

A sohanemvolt doktor nénim annyira empatikus teremtésnek született, egyem a lelkét, hogy a kemó utáni harmadik napon behívott magához kontrollra. Egyszerűen azért, mert a kezeléseimen nem tudott ott lenni. Egyiken sem! Nem is oly lényeges ez, ha az ember rákos. Ha így akarta, hát így mentem. A buszozást még ki is bírtam. Szakképzett vadászkopó módjára, már a kórház kapujában éreztem azt az undorító szagot. Nem akartam elhinni, amikor egy rutinos fazon arról mesélt nekem, hogy a kezelések bűzét száz méterről is ki fogom szagolni, de igaza lett. Nyeltem, mentem. Kétmondatnyi kontroll után haza is lettem engedve. Haraggal, dühvel, és azzal a kétségbeesett érzéssel indultam el, hogy össze fogok esni. Boltba kellett mennem. Jól bevált hely kellett, és csak ötszáz métert kellett gyalogolnom. Mantráztam, hogy jól vagyok, hogy minden rendben. Nem volt. Beléptem a boltba, és megláttam Őt. Olyan csizmám még nem volt. Kellett. A szerelem első szikráiból eszmélve láttam, hogy minden kezd elmosódni körülöttem. Kirohantam a friss levegőre. A bolttól nem messze egy házak között megbúvó játszótérre siettem, hogy leülhessek egy pillanatra. A szocializmusban megálmodott kedves kis homokozó melletti kukába hánytam. Folyt a könnyem. A munkások néhány lépéssel arrébb éppen a reggelijükhöz készülődtek. Meg sem próbáltam mosolyogni. Megtöröltem a számat, és megvettem a cipőt. Két bolttal arrébb pedig egy másikat. A két pár cipőt az ölemben szorongatva buszoztam haza abban a reményben, hogy a buszt talán már nem fogom telehányni.

Viszlát, Üvegcipellő!

Amikor véget ért végletes románcunk Mr. Hodgkinnal, és elkezdtem élni az igazi életet, akkor szép lassan ráébredtem, hogy létezésem körvonalait már nem a cipőim rajzolják. Ma is szeretem őket, de helyére került a lelkemben minden, és már nem érzek testet-lelket felemésztő késztetést arra, hogy újabbra tegyek szert. A cipőim egy része sosem volt a lábamon. Évekkel ezelőtt tiszta szívből tudtam őket elajándékozni. Tudom, hogy csak segíteni akartak akkor, amikor magasra tartottam, de egyre csak mélyebbre mentem. Tudom, hogy csak pótolni akartak olyan hiányosságokat, amiket talán be sem vallottam magamnak. De nem tudtak pótolni, csak hoztak egy kis fényt az eluralkodó sötétségbe. A saját démonjainkkal azonban csak mi birkózhatunk meg, bármi legyen is a lábunkon.