Csillagbérc

Ez a kapcsolat más volt, mint a többi. Rögtön tudtam, hogy ő nem az a férfi lesz az életemben, akitől egykönnyen megszabadulhatok. Jött, pedig nem is sejtettem, hogy igazából én hívtam. Egy kellemes, már meleg napsugaras, simogató márciusi napon vettem őt először észre. Akkor még titokzatosnak, megfejthetetlennek találtam, és eszembe sem jutott félni, hiszen még épp csak megérintett. Szinte belém bújt, velem lélegzett, átjárta a gondolataimat, és uralkodni kezdett rajtam. Átvette az irányítást, és nem volt mit tenni, engednem kellett neki, mert ő tudta, hogy mi kell nekem. Jól tudta, hogy mi jár nekem, és nem érte be kevesebbel, mint amennyit adhatott. Meg akartam ismerni őt, de mire oszlani látszott a tudatlanság boldog felhője, addigra már túl késő volt. Átjárta a sejtjeimet, eggyé vált velem, és az utunkat már csak együtt folytathattuk tovább. Ott, akkor, azon a márciusi napon körülölelt valami különös érzés, hogy már nem vagyok egyedül. Hogy egy ideje már csak ketten létezünk. Magával sodort, és úgy formált a saját képére, hogy fel sem foghattam, mi történik velem. Szinte kívülről figyeltem önmagunkat. Próbáltam meglátni, hogy hol érek véget én, és hol kezdődik ő, de ahogy úsztunk az árral, ahogy szertefoszlottak körülöttünk a tébolyodott nappalok és a gyötrelmes éjszakák, mindinkább elmosódott a határ. Pedig még hónapokig csak kerestem a választ arra, hogy ki is ő valójában. Sokáig rejtve maradt, jól tudta titkolni az igazi énjét. Pedig akkor is ő volt már az. Ő, Mr. Hodgkin. Az én rákom.

 Felismerés

Rejtőzködött, nyilván nem akarta felfedni valódi kilétét, hiszen ha csak kevés időt kap, nem tud túl nagy kárt tenni. Neki idő kellett, nekem is, csak a másik oldalon álltam. Valahol önmagammal szemben. Július végén jártunk már, mire kézbe vehettem a szövettanom eredményét. Fogalmam sem volt róla, hogy mit kezdjek vele. Az orvosom semmit nem mondott. Bocs, hazudok. Azt mondta, hogy kérjek időpontot PET CT-re. Na, arról sem tudtam, hogy mi az. Azt sem, hogy miért kell. Ezzel kellett beérnem, meg egy lelettel, amin az ő neve szerepelt. Akkor tudtam meg, hogy ő az. Majdnem öt hónappal az után, hogy összekötött életünkről tudomást szereztem. Csak tartottam a kezemben a leletet, és még órákig lebegtem egy végtelennek tűnő, önfeledt tudatlanságban. Amikor végre segítségül hívhattam Dr. Netet, akkor azonnal rákerestem. Nem sok információt lehetett még akkoriban találni, de az azért egyértelműen ott állt előttem, hogy ő egy daganatos betegség. Szédületes partilázban, nyári őrületben éltem, mintha éreztem volna, hogy a tavaszi első találkozásunk semmi jóval nem kecsegtet majd. Minden erőmmel használni és uralni akartam az időt, amíg utol nem ér a felismerés. Beletettem mindent, a fele is elég lett volna. Ott ültem a számítógép előtt, és le sem vettem a szemem róla. Rosszindulatú nyirokrendszeri daganat. Az ilyen pillanatokat nem felejtjük el, esélytelen. Nem éreztem semmit. Erre mondják azt, hogy nem fogtam fel. És ez a boldogító érzés sokáig elkísért.

Miért félünk ennyire a ráktól?

Számtalan emberrel sodort össze az élet onnantól, hogy Mr. Hodgkin belém költözött, akiktől ezer meg ezerféle impulzust kaptam. Találkoztam betegekkel, gyógyultakkal, de azt nem sikerült megfejtenem soha, hogy miért félnek ettől ennyire. Miért a rák a legnagyobb mumus? Miért nem félünk attól, hogy elüt a busz reggel munkába menet? Miért nem félünk attól, hogy örökre nyomorékká tesz egy autóbaleset? Mindenki a ráktól retteg. Mocskos, aljas jószág, az biztos. Nem olyan egyenes, mint egy baleset. Élősködése, hatalommániája mindenkit megrémít, de éppen ezt akarja. Tengernyi félelmünk van, minden nap. Igazából korlátozott hozzáférésünk van a kivédésükre. Annyiféle dologban hiszünk. Ki az isteni gondviselésben, mások a tudatos életben, mindenkinek megvan a maga véleménye az élet alakulásáról. Számtalan idézet, bölcs gondolat próbál bennünket azon az úton tartani, hogy a sorsunk a mi kezünkben van, aztán kiderül, hogy mindenki bámulhat üveges tekintettel és értetlenül az üres tenyereibe, mert azt a gyeplőt csak elképzeljük. Mégis vannak, akiknek jót tesz. Igen, valóban meg kell erősítenünk magunkat, de sosem lehetünk minden helyzetre felkészültek, nem irányíthatunk mindent.  És ami még fontosabb, hogy nem hibáztathatjuk magunkat olyan dolgokért, amikre egyszerűen nincs befolyásunk. Mindannyian egyediek vagyunk, és még ha néha el is hisszük, hogy közösködhetünk bizonyos érzéseken, valójában attól is csodálatos az élet, hogy soha nem tudhatjuk meg, mit érez a másik. Sosem fogom megtudni, hogy mennyire szeret a férjem, hogy a barátnőmnek mennyire fájt a szülés, mint ahogy te sem fogod soha megtudni, hogy mennyire fájt nekem a kemó, még akkor sem, ha már volt benne részed. Mert én én vagyok. Ez az én életem, az én érzéseim, az én döntéseim, az én céljaim és az én eszközeim. Nem önzésből, hanem mert ember vagyok. Egy biztos, hogy én is félek. Minden nap félek. De ezt nem szégyellem, nem titkolom. Kimondom, bármikor. Mert így talán egy kicsit kívül helyezhetem magamon. Kicsit talán ki is nevethetem, úgy könnyebb.

Röhögd ki a mumust!

Nem engedheted meg magadnak, hogy megkeserítse az aggódás a varázslatos életedet. Az a varázslat benned van, te magad vagy az. Hiszen ide születtél, és attól függetlenül,hogy mit kaptál útravalónak, és mi az, amiért vért izzadva megdolgoztál, egy biztos: csak egyszer csinálhatod végig. Nem engedheted meg magadnak azt a luxust, hogy átadod magad egy ilyen gonosz csábításnak. Bevallom, először én sem tudtam mit kezdeni Mr. Hodgkinnal. Volt ő, és voltam én. Osztoztunk egy testen, és pusztítottuk együtt, egyetértésben. Sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az ősi módszerhez folyamodva megpróbáljam megismerni. Rengeteg energiámat elvette, de ami maradt, azt arra fordítottam, hogy felkutassam, miért jött hozzám, mit akar tőlem. Meg akartam tudni, mit szeret, és mi az, amivel rávehetem, hogy hosszúra nyúlt kapcsolatunkat feledve végre továbbálljon. Egyet tudtam, hogy nem félhetek tőle, mert ha félek, akkor túl nagy lesz a nyomás, és nem fogok tudni a célra koncentrálni. Hidd el, mindent megtett, hogy eltántorítson. Semmit nem akart velem csinálni, amit én elterveztem. Rájöttem, hogy az ő ragaszkodása mindennél erősebb kötelék, amihez édeskevés a több liter gyomorforgató infúzió. Őt nem a kémia érdekli, ő engem akart. Fel akart falni, mert tudta, amit akkor én még nem. Hogy én hívtam, hogy nekem volt szükségem rá. Amikor megértettem, hogy a mi kapcsolatunk milyen különleges, akkor egyszerűen kívül helyeztem magamon, és amikor csak tudtam, kinevettem magam. A félelem megbénít, a nevetés felszabadít. De mennyire! Lehet sírva röhögni azon, hogy jégkrémet hányni a legjobb, mert van az a szerencsétlen helyzet, amiben egy ilyen felismerés megváltó. Itt dőlt el, hogy én már nem akarom őt. Egyszerűen nem vettem komolyan. Nem úgy, hogy elhanyagoltam, az nem jó módszer a szakításra. Leépítettem a félelmemet.

Sírd ki!

Már gyermekkorban szokás elvenni a kedvét az éppen érzelmek kezelését tanuló ifjú lélektől a sírás felszabadító gyönyörűségét. Sírni kell, mert sírni jó. Utána könnyebb. Nem kell mások előtt, csak úgy egyedül, és hagyni akármeddig, ameddig csak jönni akar. Hadd szakadjon szét az a mellkas, hadd folyjon egybe a könny meg a takony. Ez nem méltatlan viselkedés, ez a legnagyobb segítség egy beteg léleknek, mert ez gyógyít, méghozzá rendkívül hatékonyan. Utána valahogy minden tisztább. Na, én egyáltalán nem tudtam sírni. Nem sírtam, amikor megjött a szövettan, nem sírtam, mikor már az a bizonyos PET CT is megerősítette a diagnózist, nem sírtam a kezelések után sem. Persze folyt a könnyem az éjfélig tartó hányás közben. Egyszerűen nem engedtem meg. Akkor tudomásul kellett volna vennem, hogy beteg vagyok, akkor hitelesítettem volna, akkor igazzá vált volna. Ettől viszont féltem. Megtörtént. Nem vártam, nem akartam, de Mr. Hodgkin nem engedte tovább, hogy ne vegyek tudomást róla. Egészen akart engem. Úgyhogy kiszakadt. Hagyni kell, mindig hagyni kell. Nincs big girls don’t cry. Megtanultam sírni, megtanultam elfogadni. A románcunk itt ugyan új fordulatot vett, de még a közelében sem jártunk a szakításnak.