Megint jövök az elvárásokkal, és már megint onnan indulunk, hogy ezek nem a sajátjaid. Sajnos idejekorán belekényszerítenek bennünket egy abnormálisan leszabályozott rendszerbe, megfosztva mindentől, ami szárnyakat adhatna, ami gondolkodásra késztetne, ami által megkérdőjelezhetnénk bármit is. Arra…
És akkor összefutsz egy régi ismerőssel a Lidl-ben, és azonnal kezdődik az a betegesen rossz beidegződése a kis tudatunknak, hogy felesleges beszélgetésbe kéne kezdeni, de bár csak az időjárásról csevegnénk, ha már muszáj, de nem, belemegyünk a sűrűjébe, mert már túl régen nem találkoztunk. Mit kell…
Szegény hagyma, milyen számkivetett, pedig mind tudjuk róla, hogy jó barátunk. Mégis ott él a zöldségek perifériájára szorulva, méltánytalanul elhanyagolva, megszégyenülten, és nem érti, hogy ha egyszer ilyen hűséges szolgája az emberiségnek, vajon miért nem kaphat ettől nagyobb megbecsülést.…
Mi van veletek, mai lányok? Úgy öltöztök, hogy majd' kilátszik a csúnyátok. Műköröm, hajvasalás, vastagon a smink; csücsörítés, pucsítás csak, érték meg nincs. Ki kell sípolni, ahogy beszéltek, de ha remegő műszempilláitok mögé nézek, kislányokat látok, akik elvesztek és félnek. Valahol a sötétben…
Még, ha az is a módi, hogy fel kell nőnünk, és másként kell a dolgokat látnunk, be kell állnunk a sorba, már nem szabad csak úgy az örömért örülni, csak úgy gyönyörködni a szépben,mert már mindent de mindent meg kell magyarázni, azért a fantázia birodalma mindig elérhető közelségben marad életünk…
Akkor én most feleség vagyok, szerető, tanár néni, diák, anyuka, lány, unoka, testvér, barátnő, szomszéd, páciens, vásárló, vendéglátó, vendégváró óóó, de ó, hogyan kellene, hogyan lehetne ennyi szerepnek megfelelni? Hányszor gyötrődünk amiatt, hogy mindenhol helyt akarunk állni, és közben azt…
