Csillagbérc

Szeretnénk abba a hitbe ringatni magunkat, hogy bennünket ez a téma biztosan nem érint, de jóllehet, mindannyiunknak megvan a maga kis bekapcsolója, amit megérintve, vagy csak a közelébe merészkedve, élesedik, és robbanunk. Van, aki atomszerűen, és van, aki csak amolyan játékos durranóhagymásan, de valami biztosan akad, ami érzékeny területet érint. És persze vannak, akik úgy tűnnek, mintha testszerte csak ilyen bomba-gombokat viselnének, és vannak, akiket igencsak nehéz, ámbár nem lehetetlen kihozni a béketűrésből. Mégis úgy érzem, hogy kevés teret engedünk annak, hogy megpróbáljunk a dühünk mélyére nézni. A legtöbben egyáltalán nem is keresik az okokat, illetve a legkevésbé sem zavarja őket, hogy ilyen ideges természetűek, mégis érdemes tisztázni, hogy alapvetően úgy volna szerencsés élnünk a meghitt kis hétköznapjainkat, hogy elenyészővé váljon a kontroll elvesztése, és a düh szabadjára engedése.

Számtalan szakirodalom foglalkozik a témával, hogy honnan is ered ez, és mit tudunk vele tenni, mégis valahogy azt látom, hogy felnőttkorban ez már nagyon keveseket érint meg. Történetesen azért, mert már elkönyvelték magukat ilyennek. A heves vérmérséklet önmagában létező, nem vagyunk egyformák. Minden ősi tipizálás szerint is vannak közöttünk tökéletesen természetes különbségek. Vannak egészen forró-típusúak, szoktuk is őket forrófejűeknek nevezni, és vannak bizony a másik végén az egészen közönyösek, a rideg-hideg típus is. Tény, hogy az első csoport tagjai gyakrabban küzdenek indulatkezelési problémákkal, de még a leghiggadtabb bölcseken is kifoghat valami. Van egy alapvető összefüggés a türelem és a békés attitűd között, mégsem szabad azt állítanunk, hogy ez csakis egy bizonyos réteget érint, és azt meg főleg nem, hogy ez csak az egyik nemre korlátozódik, és minden nő szuperátgondolt. Valójában nincsenek nembeli különbségek, és a kor előrehaladtával sem feltétlenül lesz valaki türelmesebb, csendesebb, se bölcsebb. Semmilyen párhuzamot nem vonhatunk ezek között a tényezők között. A lelki béke területén viszont már annál többet keresgélhetünk.

Az egyik legfontosabb probléma egy dühös ember életében, hogy mindig úgy véli, hogy rajta kívül álló okok miatt érzi magát frusztráltnak. Teljesen egyértelmű, hogy az a másik alul iskolázott sofőr a hibás, hogy a boltban az eladó, hogy a munkahelyen a főnök, hogy otthon a házastárs, hogy a gyerek, hogy igazából bárki is hibás lehet azért, mert őt ilyen idegállapotba hajszolta. Jobb esetben ebből a magas intenzitású stresszes idegállapotból, ami valójában sejtszinten végtelenül kimerítő, van kiút, és van valami, ami le tudja nyugtatni, ki tudja ebből rántani, legalább néha. Rosszabb esetben ez a kiút valamely függőséghez vezet, és szintén rossz meg legrosszabb esetben pedig erőszakhoz. Mert ez a felfokozott létezés sajnos gyakran csattan a környezetén annak, aki így érzi magát. Ez a düh pedig még soha nem volt megoldás semmire, csak a tehetetlenség megtalálja az utat egy-egy elcsattant pofonban, verbális erőszakban, amire mindig van önigazolás. Miért szólt így hozzám? Miért nézett így? Láthatjuk ezt bármelyik kocsmai verekedés kirobbanásakor, de a testvérek között is gyerekkorban: elég egy igen kicsike semmiség ahhoz, hogy azonnal ölre menjenek, mert nem ez a lényeg. Nem az a másik, nem az, amit tett vagy mondott, hanem hogy már ki kellett engedni a gőzt. Igen, a kocsma most egy tipikusan férfi példa volt (bár manapság már ez sem kizárólagos… de ez egy másik téma lenne). A nők is ugyanígy megtalálják az erőszak eszközeit. Ami mindig közös: hogy soha nem lehet ő a hibás.

Ebből a kulcsgondolatból kell kiindulnunk, amikor megoldást keresünk erre az egyébként nagyon gyakori jelenségre. Miért nem tudják értelmes felnőtt emberek kontroll alatt tartani az indulataikat? Honnan ered ez a mérhetetlen frusztráció? Valójában mindenkinél megvannak az okok, amiknek a megszüntetéséig nem fog változni semmi. Mert ez tulajdonképpen csak egy hozzáállás. Ez így leegyszerűsítve ennyi. Ha lerobbantam a kocsival az út szélén, akkor mennyiben fog segíteni a helyzetemen az, ha jól szétrúgom az autó oldalát, és ordítozva telefonálgatok? Ha nem sikerült a feladataimat határidőre teljesíteni, akkor mennyiben tolja el a kitűzött határidőt, ha a munkatársaimat megalázom? Összeragad-e a széttört csésze, amit a gyermek véletlenül elejtett, ha lekeverek neki egy nagy pofont a figyelmetlenségéért? Azt kell látni, hogy az adott helyzet csupán nézőpont kérdése. Meg kell keresni, hogy miért is érzem így magam, ahogy, amikor elborít a düh? Miért érzem feljogosítva magam arra, hogy bárkit bármilyen módon bántsak azért, mert én rosszul érzem magam? Itt van a kiindulópontja az egész érzésnek. A düh a tehetetlenségből fakad. Tehetetlen vagyok, mert a másik nem azt csinálja, amit én szerettem volna. Tehetetlen vagyok, mert nem úgy sikerültek a dolgok, ahogy én szerettem volna. Tehetetlen vagyok, mert változtatni szeretnék valamin, amin nem áll módomban változtatni. Gondold csak végig, hogy mi az, ami téged feldühít? Éld át egy pillanatra! Honnan ered? Miért vált ki belőled ilyen reakciót? Próbáld meg elemezni! Nézzünk meg egy példát, és a példa jelen esetben legyek én. Rólam azt tartják, hogy végtelen békés vagyok, én mégsem érzem így magam, mert például a rendetlenség egészen hepciássá tesz. Érzem, ahogy szétnézek a lakásban, ahol a négy kisgyermekem pusztít, és néha elönt a düh, hogy teljesen feleslegesen takarítok, és pakolok, és csak csinálom, és csinálom, és semmi látszata, soha. Na, ez az én történetem. Ilyenkor szinte látom, ahogy elkezd felmenni a hőmérő higanyszála. Persze senki nem vesz komolyan, ilyenkor a fiúk csak megölelnek, és biztosítanak arról, hogy szeretnek. Ettől még nem lesz rend. De ők, habár még kicsi mind, tudják jól, hogy ilyenkor fáradt vagyok. Tudják, hogy ha nem lennék fáradt, akkor nem venném ennyire zokon, hiszen elvégre egészen normális, hogy ha ennyi kisgyermek van egy házban, akkor előfordul a rendetlenség is. És ha nem idegeskedek rajta, akkor simán segítenek is. De nem motiválja őket, ha dühös vagyok, hanem csak rossz érzéseket kelt. Tudom én is, hogy ha éppen jobb formámban vagyok, akkor kitalálunk valami suvickusz varázslatot, vagy koszkommandózunk, rend-detektívezünk, és nincs semmi idegeskedés. El kell engedni a helyzetből a dühöt. Mindig! Éppen ezért azt tanácsolom, hogy keresd meg a helyzet mélyén megbúvó okokat. Néha azonban cseles, és bujkál, de ne add fel! Ha van olyan dolog, ami folyton-folyvást visszatérve felrobbantja a fejed, akkor nézd meg, hogy mi a titka, és miért adsz neki ekkora hatalmat. A dühöt nem szabad elnyomni, mert sokszorosan megbosszulja önmagát. Szabadjára kell engedni, hogy ne téged gyötörjön, mert az égvilágon semmi, de semmi szükséged nincsen rá.

Ha valami téged feldühít, az igazából mindig csak belőled ered, de ezért aztán ne hibáztasd magad, hanem keresd meg a megoldást. Ha megváltoztatod a hozzáállásodat, akkor megváltozik körülötted minden. De hogyan csináld? Mielőtt elkezdenél elemezgetni, nagyon fontos, elengedhetetlen, hogy lenyugodj. Csak nyugodt, tiszta fejjel fogod átlátni a helyzetet, és ha már nincsenek benne az érzelmek, akkor talán még nevetséges is lesz, hogy egy kis semmiség miatt képes voltál az egész napodat tönkre tenni. Tudom, hogy ez nem megy mindig könnyen, sokszor nagyon homályos a dolgok eredete. Erre akkor jöttem rá, amikor éreztem, hogy abnormálisan kiborít, ha nem tudom letenni a kicsiket aludni délben. Szinte döbbenten, kívülről figyeltem magam, hogy ki ez, aki így viselkedik. Aztán azt mondtam, hogy nono, ezzel kezdeni kell valamit. Nyilván nem a másfél éves kisfiam olyan megátalkodott, hogy ennyire felhúzza szegény ártatlan anyukáját. Akkor hol lehet a hiba? Addig-addig nézegettem a szituációt, amíg odáig nem jutottam, hogy én is utáltam délben aludni. Ez stimm, erre is sokan emlékeznek a gyerekkorukból. Aztán rájöttem, hogy anyukám éppen ilyen harcokat vívott a déli alvásért. És ez rávilágított arra, hogy igazából a gyerekeim már megint csak tanítani akarnak nekem valamit magamról, és hogy minden dühöm abból a tehetetlenségből ered, hogy nem tudom őket ágyba dugni. Ha pedig eleve kudarcra ítéled magadat, akkor jól megágyazol annak, hogy el is érd. Nagyon nagy munkámba telt kivenni a mindennapos helyzetből az érzelmeket, mert éppen azért nem voltak hajlandóak elaludni, mert én egy feszült állapotot sugároztam feléjük. Márpedig senki nem szereti a feszült helyzeteket, sőt egyenesen elmenekül belőle. Tudtam, hogy ha így folytatom, akkor ez simán egy ördögi kör. Én ideges vagyok, ők idegesek lesznek, és csak húzzuk egymást, aludni meg senki nem fog. Ez már megint csak egy kiragadott példa, de ebből is látszik az, amit felnőttként még mindig ugyanígy csinálunk.

Azt mondja a szakirodalom, hogy aki dühös, azt meg kell nyugtatni, de ki akar megölelgetni egy éppen száz fokon forrongó felnőtt embert? Mégis érdemes lenne megpróbálni. Mert ha hazajön életünk párja, és látszik rajta, hogy nehéz napja volt, akkor nem feltétlenül érdemes veszekedést kovácsolni a helyzetből, és szabadjára engedni az egót, hogy essenek csak egymásnak, és versenyezzenek, kinek volt rosszabb. Néha tényleg elegendő egy ölelés, vagy csak úgy csupán az, hogy nem vesszük fel a kesztyűt. Az erőszaktól még senki nem nyugodott meg. Sokszor tapasztalom, hogy néha egy kedves szó is elég. Ha úgy adódik, hogy belebotlunk egy-egy nagyon fáradt egészségügyi dolgozóba, akik nap, mint nap rengeteg feszültséget nyelnek le, eleve ebben a felfokozott állapotban fordulnak felém is, Ám általában a második mondatnál már hatalmas fordulat következik be, mert tisztelettel, kedvesen és türelmesen állok hozzájuk. Ettől azonnal megnyugszanak, és minden rendben van.

Ez egy működő módszer. Soha nem érezzük magunkat attól jobban, ha megbántunk másokat. Érdemes ezt messzire elkerülni. Ez egy szint. Van az, amikor magunkat meg tudjuk nyugtatni. Tudjuk, hogy ki kell lépnünk a helyzetből, le kell lassítani a légzésünket, és tudatosnak maradni végig. Aztán fel kell oldani a régi blokkokat, és folyamatos jelenléttel megváltoztatni a hozzáállásunkat. Ez maga a folyamat, amivel hosszútávú eredményeket érhetünk el. És ha még nagyobb babérokra törünk, akkor rendszeresen gyakorolhatjuk azt is, hogy nem vívunk, hanem megpróbálunk másokat is megnyugtatni.

Ez már megint egy olyan terület az életben, ahol csakis a személyes példamutatásunk lehet célravezető. Nemcsak a gyermekeinknek taníthatjuk meg, hogyan is kellene a dühöt lecsendesíteni, hanem felnőtt társainknak is, de ez nem megy direktbe. Egy éppen dühös embert egyáltalán nem fogja érdekelni semmilyen tanítás, de egy gyereket sem. A gyerekek különösen veszélyeztettek, mert még csak meg sem tudják védeni magukat. És ezalatt nem azt értem, hogy nem tudja visszaadni a pofont, amit kapott, hanem azt, hogy minden dühöt le kell nyelnie, ha nem segítenek neki feloldani, és nem tanítják meg neki, hogy hogyan is kellene megszelídíteni ezt az erős tehetetlenség-érzést. A gyerek éppen úgy fogja a feszültséget keltő szituációkat lereagálni, ahogyan ezt látja. Ha anya és apa ordít, megaláz és talán még verekszik is, akkor így. Mert neki is muszáj megtanulnia, hiszen ösztönösen érzi, hogy ki kell adnia, csakhogy nem mindegy, hogyan. Ebben is végtelenül fontos egy szülő feladata, mert az a gyerek nemcsak gyerekként nem fogja tudni kontrollálni a dühét, hanem felnőttként sem, és ezzel egy igen nehéz útravalót kap. Az a dühös gyermek nem fog érteni észérvekből, nem fog érteni fenyegetésekből, nem fog érteni semmilyen erőszakból. Az egyetlen jó megoldás, legyen szó akármelyik korosztályról, ha megnyugtatjuk. Erre pedig csakis a szeretet képes.

Ez lesz a megoldás. A szeretet. Bár ez nem is meglepő. Úgyhogy, ha azt hisszük, hogy az alkohol, a drogok, a vásárlás és egyéb függőségek hozzák meg az egész napi feszült létállapotra az enyhülést, akkor nyugodtak lehetünk afelől is, hogy csak eltettük későbbre azt a dühöt, ami akkor is, mindig is, éppen ott pusztít valahol bennünk. Az önismereti utat választani sosem késő. Önmagunkért, a saját szabadságunkért tesszük, amitől nem mellékesen a környezetünkben élők is sokkal jobban fogják érezni magukat. Ha pedig néha mégis bele kell ordítani egy párnába, akkor tegyük meg! Ha úgy érezzük, hogy a sírhatnék kerülget, akkor álljunk félre, és engedjük kijönni. Ez a természetes módja a megnyugvásnak. Persze jó az is, ha összebarátkozunk némi meditálgatással, relaxációval is, és rendezzük a viszonyunkat az univerzummal, de ennyire ne szaladjunk előre! Mindent csak szép sorjában! Úgy is úgy lesz, ahogy lennie kell.

A Csillagbérc blog a Mama Manisha Mesék és Jóga részeként nőknek, anyukáknak, gyógyulni vágyóknak, útkeresőknek, úton levőknek, együttrezgőknek, spirituristáknak szolgáltat egy helyet, ahol a lélek pár percre megpihen, ahol kérdések ébrednek, és válaszok születnek.

További mesés és jógás tartalmakért pedig látogass el a

honlapunkra: www.mamamanisha.com illetve a

Youtube csatornánkra: https://www.youtube.com/@MamaManishaYoga

És csatlakozz hozzánk a közösségi média felületein is

Facebook: https://www.facebook.com/mamamanishayoga

Instagram: https://www.instagram.com/mamamanishayoga/

Pinterest: https://hu.pinterest.com/mamamanishamesei/