Csillagbérc

Olyan magasztosnak tűnik azt mondani, küldetéssel érkezel, és születsz bele ebbe az életedbe, mégis sokan érezzük úgy, hogy valami oka van, valami oka kell, hogy legyen ittlétünknek. Keresi az ember az élet értelmét, még Monty Python is, de vannak kérdések, amikre a válaszok nem is annyira egyetemesek, így sosem lehetnek kielégítők mindannyiunk számára. És ez a küldetés valahogy nem lehet a tizenkétórás műszak, nem lehet a csekkek befizetésének nyomora, a fogyasztói társadalom végtelen nyomásának ránk erőszakolt rabszolgasága. Nem. Az nem lehet.

Mind születünk valamiért, de hajlamosak vagyunk ezt a tudatot olyan mélyre ásni, hogy soha ne jöjjön elő. A gyerekek csodálatosak! Ott van még bennük a tenni akarás. Ezer meg ezer alkalommal esnek el, hogy fel tudjanak állni, és mehessenek előre. Kitartás, fáradhatatlanság jellemzi őket, és igenis vannak céljaik. Jóllehet, eleinte ezek evolúciósok, és a túlélést szolgálják, de a későbbiekben is ugyanilyen hajthatatlanok. Csak a mostban gondolkoznak, mindent most akarnak, azonnal, hatalmas étvággyal lapátolják szájukba az élet minden ízét, és nem rettennek el a fájdalomtól, félelemtől, hanem csakazértis csinálják újra meg újra és megint újra, amíg nem úgy van, ahogy elképzelték. Táncolnak, énekelnek, spontán. Bennük van a zene, bennük él a művészet, és futnak, nevetnek, ezt szoktuk annak a felhőtlen gyerekkornak nevezni. Mert így könnyebb. Igen, ők még nem aggódnak a megélhetés miatt, ne is tegyék. A felnőttek viszont már teljesen elfelejtettek gyerekek lenni. Pedig mindannyiunkban ott él még a saját kicsi másunk. Ott vannak az emlékeink, a sérelmeink, a félelmeink, a tanult mintáink, a hozott játszmáink, és az a végtelen gyönyöre is az életnek, amit talán gyerekként éltünk meg utoljára. Amikor még ráértünk a szépre, a csendre, a semmittevésre. De ne legyünk irigyek rájuk, hiszen senki nem vette el a lehetőséget tőlünk, hogy odafigyeljünk a bennünk élő gyermek hangjára. Bármikor tudatosan lépéseket tehetünk annak érdekében, hogy szabadabbá tegyük magunkat. És ennek az egyik alapvető módja, ha visszaemlékszünk arra, hogy mire vágytunk gyerekként.

Mit mondtál, mi lesz belőled, ha nagy leszel? Az lettél? Azt csinálod, amire vágytál? Azt csinálod, ami boldogsággal tölt el? Nagyon kevésszer érkezik erre igenlő válasz. Mert a felnőttek annyira túl komolyan akarnak mindent. Már nem hisznek, csak irányítani akarnak. Ezt tanították. Lehet, hogy óvodásként fáradhatatlanul rajzoltál, és ez talán még vagy tíz évig is kísért, mert elnézték neked, hogy ez a hobbid, de hát azért arról mindenki biztosított, hogy édes, aranyos, kis buksikádba ne vedd, hogy ebből majd valaha is meg fogsz élni. Mert az nem így megy. Menni kell rendesen dolgozni. Ha nem szenvedsz, ha nem azt csinálod, amit mindenki más, akkor ugye, érted, nem vagy százas. A művészet az nem rendes munka. Ha táncoltál, énekeltél, zenéltél, és hittél magadban gyerekként, akkor talán lehet, hogy még meg is dicsértek. Gyerekként. De azért van egy pont, ahol már inkább hagyjál fel az ilyen gyerekes viselkedéssel, és menjél inkább megélhetést keresni, jó?! Olyan nincs, hogy valaki szereti, amit nap, mint nap dolgozik. Akkor az nem munka. És tudod, mit? Ha hagyták ezt neked néhány évig, netán még támogattak is a szüleid, legalább egy kicsit, akkor nagyon szerencsés a benned élő gyerek. Sokan a legkevésbé sem figyelnek a gyerekeikre, nem értik őket, és ha ott is él bennük a küldetésük, a szülők csírájában igyekeznek elfojtani azt. Szerencsére, sokszor olyan mélyre nyúlik a gyökere a tehetségnek, hogy semmilyen árnyék nem takarhatja el a tiszta hit ragyogó fényét.

Könnyes szemmel tudunk sikersztorikat végignézni, ha az egy filmben van, vagy akármilyen facebook-on villámsebességgel terjedő videóban. És óh, igen, hát milyen szuper, hogy így kitartott, és igen, lám, világsztár lett belőle, pedig megmondták neki, hogy túl csúnya, túl kövér, túl nagy az orra, totál tehetségtelen, és most milliók imádják. Ha a saját környezetünkről van szó, akkor viszont szépen visszabújunk a jólmegszokott mögé, és azt mondjuk: áh, hagyjad már, ebből nem lehet megélni. Csak az a siker tűnik olyan vonzónak. A munka, kudarc, az nem kellene hozzá.

Te is küldetéssel érkeztél. Kérdezd meg hát magadtól bátran, hogy ha bármit csinálhatnál, és nem kellene a mindennapi kenyeredért aggódnod, akkor mivel foglalkoznál úgy igazán szívből? Tudom, hogy tudod a választ. Mert már egészen kiskorodban is tudtad, akkor még érezted, hogy van értelme az életednek, és hogy azt a tehetséget bizony ajándékba kaptad, és nem hiába. Azért, hogy mindazt a pluszt, ami benned van, add át másoknak is. Ne dobd el magadtól csak azért, mert a társadalom elvárásai, meg hát a szomszéd néni is mit fog mondani. Ez a te egyetlen lehetőséged most arra, hogy értéket teremts. Hogy néha engedd magad egy kicsit vezetni. Mind irigyeljük – és ezt a lehető legpozitívabb értelemben mondom- azokat, akik megvalósították az álmaikat, pedig nekünk sem tiltja senki sem, hogy erre az útra lépjünk. Csak túl erős ez a rossz beidegződés is. Játszol a Gazdálkodj okosannal, a Game of Life-fal, és mit is kell véghez vinned ott tulajdonképpen? Még a játék is ilyen egyszerűnek állítja be az életet: házasodj meg, szüljél gyereket, vegyél házat, lakást, jöhetnek a gyerekek, kutya, macska, kocsi, nyaralás, nagy tévé, még okosabb akármi, bármi, amit pénzért lehet venni. És elhiszed, hogy az élet ennyi, pedig ez valójában egyáltalán nem is az. Ez mind csak az anyagi. Mégis, ha latba kell vetni, hogy mire vitted az életedben, akkor csak ezek a tételek szerepelnek rajta. Ez több mint szomorú. Hányszor kérdezed meg, vagy kérdezik meg tőled, hogy boldog vagy-e, hogy megtaláltad-e a békédet? Minden csak a látszatról szól, és ha jól teljesítettél az anyagi oldalon, akkor ömlenek az irigyeid, és azt akarják, amid van, pedig lehet, hogy te közben belepusztulsz a fájdalmas ürességbe, mert valójában te soha, de soha nem is akartad ezt. És nem merted azt tenni, amire vágytál, mert féltél. Semmi más oka nincs ennek, csak a félelem.

Mert mi lesz, ha apádnak mégis igaza lesz, hogy nem vagy elég jó? Mi lesz, ha a haverok majd kinevetnek, mert nem is vitted sokra, és mégiscsak menned kell a gyárba műszakolni? Mi lesz, ha megtudja a világ, hogy él benned egy gyerek, aki még hisz? Félsz nevetségessé válni, pedig sosem leszel az. Csak hinned kell. Csak. Csak ezt annyira nehéz. Akkor is hinned kell magadban, ha nem jelzi vissza neked senki, hogy jó vagy abban, amit csinálsz. Mert nincs szükséged visszajelzésre. Nem másokért haladsz az utadon, hanem mert őszintén, zsigerből, valami egészen földöntúli módon hiszel abban, hogy te erre vagy hivatott. És akkor nem fogsz csalódni. Mert magadhoz őszinte vagy, és a gyermek mosolyog rád. Azokkal a félelmekkel pedig könnyen lehet, hogy minden nap meg kell majd küzdened, de megéri.

Amióta csak tudok írni, azóta írok. Mindent. Naplókat tömegével, verseket, novellákat, szösszeneteket, regényeket, ezerarcú leveleket. Mert szeretek írni. Szeretem a szavakat, és ennek a csodálatos nyelvnek a bűvöletében élek. Gyerekként tehetségesnek tartottak, de valahogy mindig más formát öltöttem, mint ami illett volna a formabedobósba. Sosem gondoltam erre úgy, hogy van valamim, csak arra, hogy ezt igazán nagyon szeretem, és elhozza az áhított békét. Azt hiszem, hogy nekem ez a küldetésem, és űzöm is rendületlenül, akkor is, ha másoknak nem tetszik, akkor is, ha igen. Megírtam a könyvem is, megjelent. Már minden sorát újra írnám, de mindig így van ez, így is lesz. Igyekszem nem félni. Igyekszem hinni. Néha tökéletesen értelmetlennek tartom, néha olyan visszajelzések jönnek, amik könnyekig meghatnak. De a lényeg, hogy ha behunyom a szemem, és látom magamat újra alig több mint tíz évesen a hegy tetején ülve a völgyön átsuhanó naplementét nézni, és rendületlenül dolgozni valamin, vagy az éjjelente füzettel és tollal alvó (a legjobb gondolatok éjszaka jönnek, és ha nem írod le egyből, reggelre elillannak) gyermeki önmagam, akkor mindig megértem, hogy ez így van rendjén. Ez az én csendem. És tiszta szívemből neked adom.

Ha úgy érzed, tetszett az írásom, olvass máskor is, én itt leszek a Csillagbércen. És hálás leszek neked. 

Kép: pixabay.com