Csillagbérc

És akkor nekivágunk egy laza beszélgetésnek a barátnőmmel, és sorra rakjuk a betegségeinket egymás után, és hát hogyne nekem is volt már, jaj, az meg már neked is, tudod, az is megvolt. Pipálgathatjuk ki szépen a listán, hogy mi mindennel kellett már szembe néznünk, még ha a súlyosság nem is nyom annyira sokat a latba, a mennyiség mindenképpen. No meg a hasonlóság! Kicsit úgy érezzük magunkat, mint a saját nagyanyáink, legalábbis a leleteink számának tekintetében tutira felvehetnénk a versenyt, már ha akarnánk. Ott vannak ők, a szalonnán-hagymán meg kapáláson „tengődött” öregek, akik sokkal kevesebb nyavalyát számlálhatnak, mint mi, 86-osok.

Nyilván azért írom le ezeket a sorokat, mert az évjáratomból ismerem talán a legtöbb embert, és ha ilyen szuper szakszavakat akarnék használni, akkor azt is mondhatnám, hogy felmérésem, ami ugye leginkább sima-laza élettapasztalat és sok beszélgetés, nos, akkor ez még reprezentatív is. Hogy meg fogja-e valaha valaki is erősíteni ezt? Nem, soha.

Hol is kezdjek hozzá? Nem célom, hogy az egyes tüneteket, betegségeket egyesével vizsgálgassam, hogy mi miért jöhetett, mert jelen esetben pusztán csak a kórkép sokszínűségét szeretném megfesteni, miközben határozottan hangsúlyozom, igazából az égvilágon semmi bajom. De! Szemüveges vagyok, igaz, 18 évesen kezdtem, de azóta is csak romlik, erősen. Van Raynaud szindrómám, ami röviden annyit tesz, hogy 20 Celsius fok alatt lefagy néhány lábujjam. Elfehéredik, kicsit életképtelenek. Nincs teendő, ez csak úgy van. Egyszer bő félévet jártam orvoshoz annak kiderítésére, hogy mi okoz koponyaűri nyomást. Semmi. Pedig ott volt. 20 éves korom óta porckopás van az egyik nyaki csigolyámon. Az egyik lumbálison meg volt sérv. Eltűnt, de ott volt. Rengeteget kínlódtam a füleimmel, aztán az is megszűnt, lett helyette allergia, nagyon taknyos, de az is elmúlt. Pedig nem szedtem gyógyszert, és nem varázsolt el senki. Ja, és hipochonder sem vagyok. Nem én gyártom ezeket magamnak. Vérszegénységtől kínlódtam mindig is, már az sincs. Nagyon alacsony volt a vérnyomásom, szenvedtem vele sokat. Még várandósan is alig lett meg a 100/70. De egy éppen nem terhes alkalommal 80/40-et mértek… Vannak csodák. És akkor lássuk csak tovább. Előjött egy nyaki idegzsába. Pfű, na az nagyon elkeserített. Összerántotta a nyakamat, iszonyat fájdalom, aztán két pillanat, elmúlt. Azt mondta az orvos, hát erre aztán már tényleg életem végéig gyógyszert kell szednem. Nem szedtem erre sem. Elmúlt. Általában nem szedek gyógyszert, csak ha végképp és tényleg annyira, de nagyon muszáj. Erről azonban nem így gondolkodtak gyerekkoromban. Annyit fájt a fülem, feszt csak jött az antibiotikum. Engedjük el, nem számít. 12 évesen a két alsó bölcsességfogam megindult kifelé, de azért előtte annyira begyulladt, hogy fel kellett vágni. Sosem volt semmilyen fogászati problémám egyébként, azóta sem, de azt azért akkor szétkapták. Te jó ég, még leírni is de hosszú! És képzeld, köhögni is brutálisan tudok, ha egyszer véletlenül beleszaladok. Még az is megtörtént, hogy megrepedt egy bordám köhögés közben. Ez mekkora már! Ja, meg hánytam is. Persze, akinek van rekeszsérve, az igazából a köhögés alatt a gyomra egy kis részét szorongatja, nem csoda. Mert hát olyanom is van. Nem is olyan ritka, mint hinnéd. Csináltak gyomortükrözést, mert ugye van IBS, és akkor kiderült, hogy ebből is jutott. Meg ugye ott van a már említett pánikbetegség, reflux, a lassú anyagcsere, és még egyébként sok más egyéb is, ami nem is biztos, hogy eszembe fog jutni. Vettek le anyajegyet, és bár tök más, de buliztam a proktológián is. Nem sok olyan szakrendelés van, amin ne jártam volna még. Semmi komoly, csak sok. És egyiket sem én találtam ki, és ha felmerül benned a gyanú, hogy handabanda, meg ez már végképp túlzás, akkor mondom a legtutibbat: egy (és igen, csak a budiban van) csomó 86-os tudna ilyen élménybeszámolót tartani.

Jöjjön a java! Elkaptam egy vírust, amit valószínűleg te is, csak fogalmad sincs róla, és nem is fogod megtudni, mert ilyen tuti infót csak a vírus szerológia ad. Ez csak egy mezei vírus, de nekem rák lett belőle. Meg még sok más 86-osnak is jött a Hodgkin. Láttam őket, beszélgettem velük. Talán a születési dátumunkon kívül semmi más közös nem volt bennünk, de az igen. Meg hogy megszenvedtük. A kérdés csupán az, hogy miért éppen mi, akik akkor születtünk vagy voltunk még kisbabák, amikor jött az a csúnya, gonosz felhő, és sosem fogjuk megtudni, hogy mit okozott valójában, mert tökéletesen felmérhetetlen, sőt talán felfoghatatlan is. Fel lehet írni a listámra persze azt is, hogy az ország egyik legszennyezettebb levegőjű városában nőttem fel. Értsd ezt úgy, hogy vegyileg, és annyira, hogy a fehér ruhát nem volt szabad az erkélyre teregetni, mert ellepte a korom. Ez is egy faktor. A rendszerváltás is hozott magával rosszat bőséggel. Elkezdett beáramlani a rangon aluli élelmiszerek garmada. És új volt, és mindenki akarta, csak szükségünk, na, az nem lett volna rá. Mert igen, a nagyszüleink is megették a disznó húsát, de meg ám! Csakhogy nem a tömegtermelt, kényszerhízlalt, felfújt, stresszben élő kucu került az asztalra, hanem a szeretetben tartott, jól táplált. A zöldségekben, növényekben még megjelentek a vitaminok, mára már azokat is csak úgy keresgetni kell. Kifogytak. Kimerültek a talajok, a növények betegek, életképtelenek, az állataink meg nyomorognak, gyógyszeren élnek, és ezt még jó hosszan folytatnám, viszont most a lényeg abban áll, hogy ez is egy súlyosbító tényezőként robbant rá a korosztályomra. Szar kaja, rossz levegő és Csernobil, ez kell a gyereknek.

Igen, felesleges lenne ezen már bosszankodni, emiatt sötét gondolatokat magunkhoz engedni, valóban, így igaz. Csak ne szaladnék bele mindig ugyanolyan helyzetekbe. Egyfelől megnyugtató, hogy nem egyedül én gyűjtöttem össze már ilyen tetemes lelettengert, hanem a 86-osok közül bizony nagyon sokan, de azért mégiscsak végtelenül elkeserítő, hogy ez megtörtént, megtörténhetett. Nézik most sokan ezt a sorozatot, talán mások más szemmel, én ezt látom benne. Hogy ki mondja meg, vajon hol voltam akkor? Vajon mennyit kaptam belőle? Vajon ezért alakult így? Spiritualitás ide vagy oda, én az az ember vagyok, aki okokat keres, aki megérteni akar, de a radioaktivitás, az mégiscsak úgy simán radioaktivitás. Ha hiszel benne, ha nem.

Hogy miért is gondolkodom mégis ezen? Mert elszomorít az, amit az emberiség művel. A gyűlölet, a háborúk, a hatalomvágy, az elnyomás. Hogy meg tudtak-e volna védeni bennünket akkor, ha szólnak időben, mire számíthatunk, sosem fogjuk megtudni. Talán kevesebb anyuka tologatta volna a babakocsit odakint. És a világ semmit sem változik, rohan a saját vesztébe, mégis úgy érzem, hogy nem reménytelen küzdeni ellene. Nem erővel, hanem csak úgy a saját világunkban. Ott teremtsünk békét. Ott éljük meg az életünk minden pillanatát ajándékként, mert csak most van meg a lehetőségünk arra, hogy szeretetet adjunk, hogy elfogadással éljünk. Nem úgy közhelyesen, hanem mélyen belül. Vannak dolgok, amikre egyszerűen nincs semmilyen befolyásunk. Sem a hatalom, sem a politika nem a mi játékunk. Csak a negatívat hozza, és egymás ellen fordítja az embereket, éppen ez a célja, ez a gyűlölet, ami körülvesz bennünket most is. Elhidegülés, önzés, brutalitás. Tegyünk ellene! Legyünk csakazértis mások! Mosolyogjunk, és csaljunk mosolyt mások arcára is. Mert a mese sem véletlenül szól így: jó tett helyébe jót várj. Ettől leszel teljes. Abban meg csupán csak reménykedhetünk, hogy azok a titkos atom- és vegyifegyverek sosem lesznek használva. Aggódni emiatt viszont felesleges. Ne cipeljük a múlt, se az ismeretlen jövő terheit.

Ha tetszett a cikkem, olvasgass bele a többibe is! És ne feledd, a facebook-on is vár Rád a Csillagbérc! :)

Kép: pixabay.com