Csillagbérc

Oly vehemensen keressük, védjük, mintha az igazság valóban az igazság lenne, de tudjuk-e róla, hogy ki ő, miért küld bennünket teljes vértezetben a csatába, és mégis miért rejtőzködik előlünk, ha már egyszer a nevében kell harcolunk. Szeszélyes hadvezér, akinek szavára adni szinte felesleges, mert minden, ami igaz, az nem rajtunk kívül található, és a válaszokat sem a harcmezőn találjuk meg, hanem mélyen belül. És mégis, és csakazértis, próbára tesz minden egyes nap. Hacsak nem kívánjuk magunk köré a veszteség bűnbánatos, oszló bűzét, akkor igyekezzünk őt is, az igazságot is, mindig a helyén kezelni.

Vágyunk rá, hogy igazunk legyen, pedig tudjuk, értjük ennek a lehetetlenségét. Mikor láttad először a fiatal nő, öreg nő képet? Kinek van igaza? Aki a fiatalt látja? Aki az öreget? Aki mindkettőt? Ne adj’ isten, aki egyiket sem? Félig van tele az a pohár vízzel, vagy valóban félig üres? Mennyi közhelyet igényelsz annak tudatosítására, hogy nincs jó válasz. Te így látod, én meg úgy, a harmadik meg majd megint másképp, és könnyen meglehet, hogy ugyanarra nézünk. Amikor azt sulykolják belénk ősidők óta, hogy minden, de minden csak nézőpont kérdése, akkor miért hisszük mégis el, hogy majd mi megmutatjuk, hogy márpedig igazunk van. Tele vagyunk nagy megmondókkal manapság, akik úgy tűnnek, mintha értenék, amit beszélnek, és annyian hisznek nekik, de annyian! Hogy miért? Csak mert hitelesen adják el a saját igazságukat. Aztán ott van valaki más, aki meg teljesen más igazságot ad el ugyanolyan jól. És akkor ők találkoznak az interneten, és ölre mennek, hogy akkor most a C-vitamin tulajdonképpen jó vagy rossz. Milliók avanzsálják magukat tiszteletbeli orvosokká, és teljes mellszélességgel, nyálfröcsögve védik, amiben hisznek. Nincs középút. Pedig azért már erről is meséltek régen, talán sokkalta bölcsebbek is, hogy azt kéne keresni, azt az aranyat, a közepet, és nem hinni abban, hogy valami csak fekete lehet, vagy csak fehér. Így tettek a kínaiak is, amikor a jin és a jang szimbólumába belesűrítették az ő igazságukat. Csodálatosan egyszerű és mégis óriási tanításokat rejt az az egyetlen kör és az a két szín.

De mi veszekszünk, megalázzuk egymást, hierarchiát akarunk, és persze ugyanezektől szenvedünk is. Védeni akarjuk a mi kis igazságunkat, de arra már ritkán vesszük a fáradságot, hogy megismerkedjünk vele. Ordítunk, akarunk, erővel és azonnal. De próbáltad már levetkőztetni a dühödet? Akartad már meglátni őt olyannak, amilyen? Van egy kedvenc példám, és csak azért írom le neked, mert te is ismerni fogod, vagy így, vagy úgy. Otthon van anyu, egyedül a kicsivel, és egész nap a fején pörög, mindent megcsinál, boldog, kiegyensúlyozott, és szereti a gyerekét. Tényleg. Nem is dühös. Nem tudja, hogy az, mert nem engedi meg magának az ilyesfajta érzéseket. Hazajön apu a melóból, fáradt. Akarja anyut, de ő azonnal beleáll, mert mondjuk koszos a cipője, vagy valamit elfelejtett a boltból elhozni. Egymásnak fognak feszülni, olyan dolgokkal dobálóznak, amik csak egyre messzebb sodorják őket a középtől, az együttléttől. Dühös lesz anyu is, dühös lesz apu is, ő talán még el is megy otthonról. Kívülről nézzük őket: anya igazából magányos, de fél ezt érezni, hiszen otthon van, gyermeke van, akit valóban a legnagyobb ajándéknak él meg. Hiányzik neki a nőiessége, hiányzik neki a férje, feltételezzük, hogy tényleg szereti. Nem tudja ezt elmondani, nem is meri érezni, csak ráönti a bánatát apura. De az olcsó provokációk mögött ott bújik meg egy hiányzol, egy ölelj már meg, kérlek. Apu fáradt, nem tudja, hogyan kellene jól apának lenni, hiszen az a kisbaba még csak anyával foglalkozik. Akarja jól csinálni, akarja a feleségét, aki folyton fáradt. Nem bántásra vágyik, ő is keresi a helyét. Szeretetet akar, ölelést. Mindketten erre vágynak, mégis hagyják magukat elsodorni. És nem általánosítok, nincs hibás, rossz kommunikáció van. Ez az eset az, amikor olyan szorosan hunyjuk be a szemünket az igazság valódi természete előtt, hogy képtelenek vagyunk meglátni őt. És jönnek egyre másra a viták, mert nem mondjuk ki azt, amit érzünk. A legtöbb párkapcsolat ezen úszik el. Ott sorakoznak a sérelmek, az általunk igazságnak vélt képzetek kőtömbjei, amiket a közös útra gördítünk. A legtöbb veszekedésben nincs is igazság, hiszen én így látom, te meg úgy, a kérdés csak az, hogy akarjuk-e egymást érteni. Le tudjuk-e dobni az egót, és őszintén odafordulni a másikhoz, meghallani, amit mond, mert könnyen lehet, hogy nagyon halkan szólal csak meg, valahol a kiabálás mögött, amolyan háttérzeneként. De ha odafigyelünk, lehet, hogy fülünkbe kúszik az igazság. Vitatkozni is valahogyan higgadtan kellene, amolyan józan ésszel, úgy, hogy ne engedjük az érzéseinket bele, mert félrevihetnek. Az egó nagy játékos, de nem szabad őt hatalomra engedni, mert minél többször van ott, annál jobban elhiteti velünk, hogy bizony csak nekünk lehet igazunk, és ha nincs, az biza személyes sértés. Ha így próbálunk élni, örökös háborúban állunk majd az egész világgal. Pedig minden veszekedésnek csak vesztesei vannak.

Merjük hát megkeresni, hogy mi hoz ki a sodrunkból valójában. Lehet, hogy csak fáradt voltál, lehet, hogy egy fájó, régi érzést éltél újra, lehet, hogy a téma valamiért nagyon mélyen érint, de ezeket a másik fél nem tudja, vagy rosszabb esetben védekezésként éppen ezeket támadja. Mégis, igyekezzünk már gondolati szinten rendet rakni, és akkor talán már a szavaink is tisztábban formálódnak, nem hordoznak sértést, nem akarnak sebeket ejteni, a tetteink meg főleg nem. A szeretet képes kitisztítani a komolyabb ködöket is, ha akarjuk még látni utána felragyogni a napot. Legyen szó akár a párunkról, a gyermekünkről, akár a barátainkról, rokonokról vagy vadidegenekről, mindig törekedjünk a tudatosságra. Ne menjünk bele felesleges vitákba, azokból van bőven, és soha véget nem érnek, hacsak úgy nem döntünk, hogy egészen egyszerűen nem veszünk részt bennük többé. Ezért olyan nagyon bosszantó, ha valaki higgadt, mert ezzel egy dühös, harcra szomjazó egó nem tud mit kezdeni, kénytelen feladni. Nekifut még néhányszor, majd rájön, hogy nem táplálod tovább. Nem menthetsz meg mindenkit, de magadat feltétlenül. És tedd is meg. Teremtsd meg azt a csendet, tudod, arra van szükséged. És ha hibáztál, kérj bocsánatot, őszintén. Mert az erőszak csak erőszakot szül. Nem én találtam ki, viszont a legmesszebbmenőkig egyetértek vele. Nem vagy áldozat, sem elnyomó. Nem vagy sem több, sem jobb az embertársaidnál, csak más. Hiszen ez vagy te. És csak rajtad múlik, hogy hadjáratban töltöd a drága idődet, miközben értelmetlen harcokat vívsz, vagy megadod magadnak a lehetőséget a békére.

Ha tetszett az írásom, ne felejts el a lájkra kattintani, de mehet ám a követés is! ;) És még a facebook-on is megtalálsz!

Kép: pixabay.com