Megannyi csoda között, amit a négylábúak igyekeztek már megtanítani nekünk, embereknek, az egyik legmegindítóbb az a terápiában betöltött szerepük. Vajon miért nem gondoljuk ezt tovább? Tudod, hogy mi mindenre képesek, milyen feltétel nélküli szeretettel viseltetnek irántunk. Milliószor kimondtuk már, hogy nem a testet, nem a formát szeretik bennünk, hát akkor mi miért mindig ezekkel törődünk a legtöbbet? A kisállatod vagy a nagy téged az életnek lát, ami vagy. Pénz, hatalom, anyag, olyan felesleges, nekik mi mind csak a legbenső létezésünk vagyunk. Ezért néznek ránk akkora szeretettel, mert ezt ismerik, mert nekik ez a természetes. Persze, hogy nem azért, mert megeteted, ettől sokkalta többről van szó.

Amikor azt a kis csimbókot először az ölembe vettem, hathetes piciny kutyus valójában, és megéreztük az összetartozásunkat, már hiába is magyaráztam volna, hogy ajándékba veszem, mert ő az enyém lett. Az első hetek még szorosabbá tették a köteléket, mert az életéért küzdöttünk. Semmi nem maradt meg benne, csont soványra fogyott, nem fejlődött, alig volt étvágya, de én nem hagytam magára. Éjszakáztunk hetekig, legtöbbször csak az ölemben tudott megnyugodni. Jártuk az orvosokat, és végül megtaláltuk a doktornőt, aki rögtön megállapította, hogy a látszat ellenére nincs is nagy baj, csak eddig rossz helyen keresgéltek. Egy kisebb vagyont költöttem rá, mire ide eljutottunk, de látványos javulás következett, és mi bizony nagyon összenőttünk. Sokszor úgy éreztem, hogy talán még a gondolataimat is olvassa. Nagy séták, összebújások, végtelen bolondozás és játék. Megmentettem.

Amikor megismerkedtem Mr. Hodgkinnal, ő már akkor tudta, hogy nagyon rossz úton járok. Nem figyeltem rá, pedig annyira mondani akarta, hogy ez így nem lehet jó. Amikor buja éjszakáinkra elindultam, sokszor a kapuban elém állt, és a térdemre tette a mancsát. Mintha azt mondta volna, hogy ne menjek el. Nem olyan követelőzős, maradj itthon gazdis jelzéseknek tűntek ezek, és még ha tudatosítottam is magamban, hogy üzenni akar, egyszerűen nem foglalkoztam vele. Ő persze akkor sem adta fel, amikor a kemoterápia alatt vigyáznia kellett rám. Olyan csendesen, olyan megértően tudott várni rám, és nem hányta a szememre, hogy ő megmondta.

A szerelem elhozta számomra a gyógyulást, fellégezhettem, újrakezdhettem. De ennek ára volt, és én ezt csak évekkel később vettem észre. A kutyám, aki még a nyakamat is meg tudta ölelni, lassan, hosszú- hosszú hónapok leforgása alatt teljesen leépült. Jártuk az orvosokat, ilyen fertőzés, olyan antibiotikum, kezdjük elölről, ez sem lesz jó, csak átmeneti javulás, nagy visszaesés. Legyengült az immunrendszere, és valahogy sehogy sem sikerült feltornázni egy egészségesebb szintre. Tompult a tekintete, már nem örült semminek. Az a virgonc kis bohóc már nem szaladgált, nem ugrált, sokszor már elő sem jött, ha megérkeztem. Mígnem egy  nap már felkelni sem tudott.

Tudtam, hogy el kell mennünk újra a doktornőhöz, aki már sajnos olyan jól ismerte. Alig tudtam a kocsiba tenni, de jött, mert bízott bennem. Újra egy kicsiny szikrája gyúlt a szemében a régi csibészségnek. A rendelő udvarában még peckesen körbepisilte a bokrokat. Rég nem láttam tőle ilyet. Alázattal hagyta, hogy az asztalra fektessem, és megvizsgálják. Hamar jött a diagnózis. Nagyon lázas volt, és az egész teste tele nyirokrendszeri daganatokkal. Hát nem meghízott picit a drágám a sok fekvéstől, hanem elvitte tőlem a rákomat. Döbbenten álltam a rendelő közepén. Nem maradtak választási lehetőségek. Egyszerűen nem lehetett másképpen dönteni, el kellett engednem őt megkímélve a további szenvedéstől. Ő már tudta ezt, elfogadta, és láttam a szemében, hogy egyáltalán nem is fél. Végig a szemembe nézett, simogattam a kis fejét. Még most is érzem a tenyeremben a puha fülecskéje érintését. Egyetlen pillanat alatt elaludt a kezeim között, míg én belevesztem a fájdalomba.  Megmentett.

És nem tudom, hogy mikor fog majd ez a csoda kevésbé fájni, de hálás vagyok neki azért, hogy jött, hogy az én kutyám volt, és hogy annyi mindenre megtanított az életről, szeretetről.

Kép: pixabay.com