Csillagbérc

Nem tudom megmondani, hogy más miként tolja végig a kezeléseket. Arról egyáltalán nem nyilatkozhatok, te hogyan csináld. Az egyetlen, amiben a segítségedre lehetek, szigorúan nem orvosi alapon, hogy elmesélem, nekem milyen volt a mérgektől és fájdalomtól izzó létezésemben való vergődés. Hátha mosolyt csalok az arcodra akkor, amikor a legnagyobb szükséged van rá.

Előtte

Ez alatt azt értem, hogy aznap, amikor nekiindulsz a legújabbnak, mert hát a többi inkább már az utána fázis. Nekem minden egyes kezelés közeledtének az előszele már orkánként csapódott az arcomba, és tudatosítani igyekezett, hogy – oh yeah- mindjárt mehetek a 101-es szobába, ahol személyre szabott és válogatott kínzások közepette fogok majd vergődni. Arra gondolni, hogy órákon át fogok a szenvedő társaim kifejezéstelen ábrázatával díszített kórterem falai között a szabadulásra vágyni, nem egy szívet melengető érzés. Mikor előre tudod, hogy fájni fog, hogy félni fogsz a fájdalomtól, és még mondjuk, ne adj’ isten jól összevissza is hányod majd magadat, na, ez az, amire úgy egy átlag ember nem fizetne be. Képtelenség felkészülni rá, mert sosem lehetsz biztos abban, hogy milyen lesz a következő. Mondanám, hogy olyan, mint a szerencsejáték, csak itt igazából teljesen kiesnek a káprázatos nyeremények, csak a sok rossz közül válogathatsz. De majd bírod, úgy, ahogy tudod.

Reggel

Időben keltem mindig, mert ha nem siettem, nem maradt ágy, és én nem akartam széken üldögélni hat-nyolc órát. Persze aztán később már megtette a padló is a budi mellett, de eleinte ilyen luxus igényekkel vágtam neki. Bevettem a hányáscsillapítót, ami soha nem hatott, de ha be kell venni, hát be kell venni. Könnyű reggeli, még talán eleinte, aztán idővel egyre könnyebb, és hoppsz, egyszer csak meg már semmit nem bírtam enni. Ez nem tanács. Te egyél! Jó? Csak nekem nem ment. Inni is kellett volna, az se ment. Indulás. Eleinte nagyon menőztem, még busszal. Aztán maradt a kocsi, persze nem én vezettem. Beszélgetés alig, nehezen lepleztem, hogy be vagyok szarva, és az ilyet nem szeretjük kimondani.

Érkezés és ott

Gyors vérteszt, hogy elég szexi vagyok-e még belülről egy újabb kezeléshez. Igen, oké, fekvés, hadd szóljon. Ha sikerült megtalálni a vénát, akkor örültünk. Azok azért szétmennek, úgy mindenhol. Egyem a drága lelkét a hematológiai szakasszisztenseknek, akik egész álló nap csak szurkálnak, és kőprofik. Az egyikük úgy tudott szúrni, hogy néha hálaimát rebegtünk. Amikor már végképp nem vette be a szervezetem a branült, akkor maradtak a kis szárnyas tűk. Valahogy be kellett adni. Jött az intravénás hányáscsillapító. Arról sem állítanám, hogy láttam valaha is értelmét. Már a kemoterápia első cseppjei is marták a karomat, végig, egészen fel a vállaimig, és még tovább. Sokszor azon merengtem, hogy így elém rajzolja az érhálózatomat, hiszen éreztem én mindent. Furcsa, semmihez sem hasonlítható fájdalom.

Az órákon át tartó fekvéshez nincsenek jó ötletek, kénytelen vagy megtapasztalni, hogy neked mi fog beválni. Nekem semmi. Akadt kíséretem, csak két kezelést nyomtam le egyedül, szerencsére volt, aki vállalta, hogy megküzd a látvánnyal. De nem szabad sokat várni. Egyszer elkísért a tesóm meg a barátnője. Azt reméltem, hogy majd elszórakoztatnak, elterelik a figyelmemet, és akkor talán nem is fáj majd annyira, talán csak én gondolkozom túl az egészet. Jött az állvány, rajta a két vödör szutyok, amivel feltölteni készültek. Tű szúr, véna csattan. Tesóm halványodik, forgatja a szemét, a fejét. Falfehér arc, kiküldtem. Megköszönte. Tű újra, véna megint csattan. Barátnő kemény, bírja. Tű megint, véna nem bírja ezt sem. Felugrok az ágyból, a tű repül, barátnő beájul az ágyba. Egyem meg, annyira röhögtem. Micsoda kíséret! Elküldtem őket. Jöttek értem, amikor végeztem. Ezzel érdemes számolnod. Ha olyan valakit viszel, aki szeret, nem biztos, hogy bírni fogja a szenvedésedet nézni. És mégis, egyedül nem jó. Egyedül nagyon nehéz pozitívnak maradni, főleg, hogy az én tapasztalataim szerint a kezeléseken nincs az a nagy „pozitív emberek vidám kis gyülekezete” dolog.

Az első kemó alatt még azon gondolkoztam, hogy majd valami jó kis könyvet olvasok, ha már úgyis ennyi időm lesz, amíg lecsepeg az a tengernyi undormány. Aha, már a második alkalommal kacagtam magamon ezért. Nem olvastam. Egyszer megpróbáltam filmet nézni, hátha majd az. Aha, nem. Semmi nem terelte a figyelmet sehová. Egy idő után meg már nem is volt érdemes ezzel foglalkoznom, mert simán hánytam végig. Jó lett volna, ha vizet iszok közben, vagy bármit, hogy a számból elmúljon az a pocsék gyógyszer íz, de az sem ment, max a végén egy kis tea, amikor már búcsúzkodtunk, előtte semmi. Szerettem volna valamit rágcsálni is a sok óra alatt, hogy legalább legyen mit kihányni, de áh, ez is teljes balgaságnak bizonyult. Úgyhogy higgy magadban, nálam nem könnyű bénábbnak lenni!

És a pillanat, amikor először lettem rosszul kezelés közben, az felejthetetlen. Bár, annyi év vagy talán még élet sincs, ami elhomályosítaná ezeket az emlékeket. Felálltam, és leültettek, hogy a kis állványkámmal ugyan ne próbáljak már meg kecsesen kiosonni a kórteremből, mert az nem járja. Arra van a vesetál. Határozottan éreztem, hogy én azt a hercegnőképző tanfolyamot nem jártam ki, ami megtanított volna erre. Így kénytelen voltam felvázolni azon aggodalmamat, miszerint még a gondolata is merőben nevetséges annak, hogy én abba beletalálok. Biztosítottam őket, hogy abban az esetben, amikor az én százhússzal döngető kamionszerű okádásom összetalálkozik azzal a picurka tálkával, hat takarítónő fogja a padlót, a falat és a szomszéd ágyat a rajta fekvő beteggel együtt fertőtleníteni. Hittek nekem, és így méltóságteljesen bevehettem végső mentsváram, a mosdót.

Már a facebook-on is megtalálod ezt az irományt ;)

Kép: pixabay.com