Ünnep ez mai nap. Igaz, kicsit fura, de azért én bátran most ünnepnek nevezem. Éppen tíz éve van annak, hogy megkaptam az utolsó kemót. Akkoriban még ezt a szót is le tudtam volna hányni, és most visszatekintve, valahogy még mindig nem telt el annyi év, hogy a múlt távcsövén keresztül fátyolosan homályossá váljanak a képek. Abban sem hihetünk ám tökéletesen, hogy az a bizonyos öreg és tisztelendő idő majd mindig szebbé teszi, mert ezt aztán nem teszi se elfogadhatóbbá, se szürkébbé, sem kevésbé fájdalmassá, és most feltépem újra, hadd tisztuljon. Véletlenek meg nincsenek, szóval neked meg lehetséges, hogy szükséged van erre a történetre ahhoz, hogy könnyebb legyen majd a tiéd.

Nem jutott arra a rettegett napra sem hó, de még hideg sem nagyon, pedig az jól tudott esni, amikor már csontig szétziláltak a mérgekkel. Azt a félelmet, amivel aznap reggel nekivágtam a kemónak, képtelenség tompábbá tenni. Javában tartott a vizsgaidőszak, amit nehezen szerveztem meg annak tudatában, hogy a kezelés előtt nagyon ideges leszek, utána meg csak alig ember, mégsem halogathattam tovább, egyszerűen engednem kellett neki. Alig aludtam valamit előtte éjszaka, az ébresztőt is tökéletesen ébren nyomtam ki. Követni szerettem volna a bevált stratégiát, hogy eszek szépen, legyen mitől megszabadulni, ha beérek, de nem ment, még a gondolatát sem bírtam megenni a reggelimnek. Na, akkor legalább a hányáscsillapítót, anélkül nem indulhat a kezelés. Bakancs, farmer és zöld póló. Szigorúan rövid, úgyis melegem lesz alapon. Be a kocsiba, egy barátom vitt, mazochista állat. Máig nem értem, miért csinálta. Alig beszélgettünk, talán inkább egyáltalán. A kórházba befelé megvette a kis újságját. Valamivel el kellett ütnie az időt, amíg én lebontom a falat fájdalmamban.

Kezdődjön.

Vérvétel, fehérvérsejtek számának csekkózása. Nem mindegy ám, mert ha kevés, akkor hová pusztítsanak tovább? Figyelj, hát persze, jól sejted, kevés lett. Nem baj, jó lesz az, majd egy hét múlva visszatérünk rá, újrapróbáljuk. Tessék? Hogy mi? Hogy én ide vissza? Kategorikusan kijelentettem, hogy ha hazaküldenek, én nem jövök vissza. Nyomatékosítottam is, mert a Golden Globe-ra gyúrtam. Sírtam, zokogtam, vagy a kedvenc hematológiai szakasszisztensem ( mert ez ám a pontos, nem a sima nővérkézés) kifejezését életre hívva: hisztiztem. Igaza lehetett. Annyira sírtam, hogy nem tudtam abbahagyni. Hánytam is gyorsan kétszer egymás után, hadd lássák, komolyan beszélek.  Addigra megérkezett a kopogós cipős, drága orvosom is. Megsajnált, ő egy ilyen áldott lélek. Elküldött tüdőröntgenre, de izibe. Amikor valamit gyorsan akarnak, amúgy akkor valóban gyorsan is meg tudnak történni az ilyesféle dolgok. Mire odaértem a röntgen ajtajához, ami nem lehetett messzebb 30 méternél, már szólítottak is, majd öt perc múlva már meg is született az ítélet: megkaphatom a kezelést. Nem örültem, nem létezett jó megoldás.

Kondicionált hányás

Azóta is ez a varázslatos kifejezés jellemzi legőszintébben azt, amin át kellett küzdenem a szétbombázott, roncs kis testemet. A hányástól való félelemtől hánytam. Menő, mi? Eleinte nem hánytam a kezelések alatt, csak utána, de akkor aztán bepótoltam mindent, még a szobatársakét is, kétszer. Kemó után az összes alkalommal éjfélig hánytam folyamatosan. Tehát átlag tíz nyomorúságos órán keresztül úgy a fejenállós, merevgörcsben epéthányásig akárhányszor. És a megváltó éjfél hozta el a megnyugvást, amikor végre törölközők között, undorító nyáltengerben szétfolyva ájultam el. Ezek az elsők, aztán az ötödik kezeléstől bekeményítettem, már hánytam a kezelőben is. El szerették volna velem hitetni, hogy lehetséges vesetálba okádni. Biztosítottam őket ezen szürreális képességem totális hiányáról, így kiengedtek a kis állványkámmal együtt a kezelőből nyíló saját kis toiletre. Aztán szépen odaszoktam, és már csak akkor jöttem ki, ha valaki határozottan jelezte az igényét a wc rendeltetésszerű használatára, és úgy ítéltem meg, hogy nem fog kimenni a másikba. De igen, igen, le kellett tennem a szent esküt, hogy nekem ezt senki nem engedte meg. Most is esküszöm, tényleg, saját józan megfontolásomból, felelősségem teljes tudatában fetrengtem a wc padlóján. Így a belém plántált többzsáknyi méreg hatástalanításán való munkálkodásom óráinak száma drasztikusan megnövekedett. Gyötrelmeim nem kevésbé. Fájt, kurvára fájt. Minden.

A vécécsésze ölelésében

Azt a bizonyos utolsó kemót tíz évvel ezelőtt már a wc-ben kötötték be. Nem voltam hajlandó kimenni onnan, annyira hánytam a semmit. Ilyen kőprofik vigyáztak rám, akik még ott is megoldották. Mit nekem branül, azt már régen nem bírták a vénáim. Kicsi szárnyas tűvel be az infúzió. Ez általában, és legjobb esetben 6 óra alatt csorgott le. Inkább több. Azt illik tudni róla, hogy minél gyorsabb, annál jobban fáj, már ha te még nem tudod ezt a titkos kis infót. Sok kezelés után a széjjelégetett vénák, erek pedig még annál is sokkal jobban kínlódnak. Mindegy volt már minden, hadd szóljon. Kértem, tekerjék fel. Karom a mosdókagyló szélén, hogy a tű el ne mozduljon, és kitartóan hánytam. Néha felálltam megmosakodni. Most is látom magam előtt az akkori tükörképemet. Tragikus látvány. Eközben a társam a földön ülve újságot olvasott, ahogy tervezte. Nem sajnált, nem traktált felesleges aggódással, csendben eltűrt, és bátran hagyott szenvedni. Alig több mint két óra alatt lement a cucc. Mai napig nem értem, hogyan történhetett ez meg. Közben meglátogatott az orvosom. Igen, ott a budiban. Még viccelődött is kicsit, úgy szokta. Nem röhögtem, mert jobbal a budit öleltem, míg a bal a levegőben megfeszítve, tűre vigyázva.

Hagyjuk abba végre!

Sírtam, és? Eszembe sem jutott senkinek sem megfelelni. Sírni akartam. Ott húzták ki a tűt a karomból, a wc-ben. Azt mondtam, hogy soha nem csinálnám végig még egyszer. Erre ő meg annyit: dehogynem. Leírhatatlan gyönyör: kint volt a tű. Utoljára. Hánytam még éjfélig. A fájdalom még évekig megmaradt. És van, ami sosem lesz már jobb. Hát, erről szól a kemó. Mindent visz.

Ilyen ünnep ez. Mert nem kellett többet odamennem. A visszaemlékezésemben pedig nincs semmi szivárványos, porcukros vagy melengető részlet. Nem volt, és nem is lesz. Túl kellett élni, túl lehetett élni. Csak az segíthet, ha nem veszed túl komolyan. Tudod, talán még ki is röhögheted magad.

Kép: pixabay.com