Csillagbérc

Megfestettem kemótól gyötört, sápadt arcomra a mosolyt, mert azt szerette. Alig maradt hajam rég rövidre lett vágva, a hosszút szerette, hátha így is… Szétzilált testemet feketébe zártam, a kedvenc illatába bújtam, az kellett, mert azt szerette. Koncertre mentünk. A Koncertre. Tudtam, hogy olyan hosszú idő után most már nincs menekvés, most találkoznunk kell. Félelem és vágyakozás vívta meddő harcát fakó bőröm alatt, de nem engedhettem meg, hogy lássák, hiszen maga Mr. Hodgkin várt most rám. Kétórányi vonatút választott csak el tőle, hogy újra a szemébe nézhessek. Rettegtem tőle, hogy igaz lesz minden, amit tizennyolc gyötrelmes, vegyszer áztatta, füstös és elveszett hónapon keresztül tagadtam magam előtt.  

És akkor ott állt előttem, és olyan volt, mintha ott sem lett volna, mintha ott sem lettem volna. Nem szerelemből utasított vissza, nem gyűlöletből, nem félelemből vagy féltésből. És nekem egyszerűen játszanom kellett tovább, nem pusztulhattam bele már az első pillanatban abba, hogy semmit sem jelentek neki, hiszen nem ezért mentem, hiszen annyira jól akartam magam érezni. Sokat, jó sokat kellett innom ahhoz, hogy lepel fedje a csalódottságomat. Felszínesen beszélgettünk, felszínes témákról, miközben lassan felolvadtam az összefüggő embertengerben, és feleslegessé váltam én is. Nem ért hozzám, nem nézett rám. Így vágtunk bele, így kezdődött el az annyira vágyott nyári este, és hallgattuk végig felesleges kapcsolatunk legmeghatározóbb dallamait anélkül, hogy akár egy röpke pillanatra is találkozott volna a tekintetünk. Nem is érezhettem volna magam elveszettebbnek, miközben az őrjöngő tömeg eufóriája szaggatta szét bennem a tagadás legsötétebb vásznát, és taszított az elutasított magány felfoghatatlan mélységébe. És akkor megváltó eső érkezett, és akkor már bátran sírhattam, és ordíthattam minden fájdalmat a zajba. Üvöltöttem, zokogtam, és ő ott állt, háttal nekem. Akkor azt éreztem, hogy talán soha nem is láttam őt szemből.

Teljesen eláztunk az újjászületés lelket tépő, gyötrelmesen gyönyörű zivatarában, mikor megragadta a kezem, és olyan sokáig szorította, olyan hosszan húzott magával anélkül, hogy bármit mondott volna. Csak mentem utána, araszoltunk a tömeggel, és nem nézett rám. Minden, ami ezután következett, már a pusztulás útjának figyelmeztető táblái után történt. Az éjjel újra elhozta nekem őt, és újra úgy csókolt, és újra úgy ölelt, és újra úgy szeretkeztünk, és kétségbeesetten hívott a soha véget nem érő játszmánkba. Láttam a félelmét, a fájdalmát, láttam, mennyire egyedül van még mindig a saját börtönében, és hogy mennyire, de mennyire elképzelhetetlenül távol vagyunk egymástól.  Nem akart elengedni, de nekem mennem kellett, szaladnom, elszakadnom, menekülnöm még messzebb tőle, messze magamtól, olyan messzire, ahol mi már nem létezhetünk többé.

A hajnal fénye egy éjjel-nappaliban talált rám. Ültem ott, csak figyeltem az ablakon át az ébredező Budapest békés csendjét. Nem éreztem semmit, nem maradtak kérdéseim, nem kerestem már válaszokat. A bőrömön már nem égett az érintése, az ajkaim nem remegtek bele az elhagyott szerelembe. Nem volt igazság, nem maradt semmi. Nem haragudtam már rá sem, és magamnak is megbocsátottam mindent. Nem szorongattam a telefonom üzenet után vágyakozva, nem akartam már hallani a hangját. Olyan üresség, olyan tisztaság szakította szét a lelkem, hogy minden kétséget kizárva, a csontjaimban, a sejtjeimben éreztem, tudtam, hogy végre elengedtem, hogy már nem csak eldöntöttem, hogy már nem fogok visszakozni, hogy ott, azokban a megsemmisítő és felszabadító percekben útjára engedtem őt, és rám szakadt valami emberfeletti nyugalom, valami megmagyarázhatatlan béke. Az az ajtó bezárult, és most végre én zártam be, már nem kapaszkodtam a kilincsbe, hogy újra kinyithassam.

Persze még aznap hívott, hallani akarta a hangom, el akarta mondani, hogy nagyon hiányoztam neki, és sajnálja, hogy úgy viselkedett, és hogy eltette a karkötőm, és látni akar, és már mondjam meg, mikor leszek újra az övé. Ahogy mindig. Csak mosolyogtam. Sosem láttam még ennyire tisztán őt, hogy kit is szerettem én így. Sokszor hívott még, évekkel később is, de sosem találkoztunk, még véletlenül sem, mert már egyáltalán nem akartam. Megértettem, hogy ez a játék örökké tartott volna, ha nem rúgom fel a bábukat és lépek le a pályáról akkor, azon a reggelen. Mert ez a játék nem rólam szólt, nem rám vágyott, csak olyan átkozottul sokáig tartott ezt elfogadnom. Ebben a lelketlen kiút-keresésben lettem csak egy tárgy, de bárki is lehettem volna. Kellett neki a szabadságom, kellett a fiatalságom, a szenvedélyem, csak én nem. Nem rám vágyott, csak hozzám menekült, de én sem segíthettem rajta. Magával rántott, annyira mélyre,ahonnan egyedül én sem szabadulhattam.  Hagytam, hogy a sötétség váljon a fénnyé, hogy az árulás legyen szerelemmé. Elhittem, hogy áldás az az önpusztító átok, amivel akkor ősszel magához ölelt. Az enyém lett a szenvedése, az elveszettsége.

Elengedtem, kiszakadt belőlem, és már nem ért el hozzám soha többé. Megértettem a tanítást, és hálás vagyok azért, hogy új életet kaptam. Megértettem, hogy miért választottam ezt az utat, sokat foglalkoztam azzal, hogy elfogadjam, minden szenvedés, amit a gyógyulás folyamatában el kellett viselnem, az okkal történt. Minden okkal történik. De arra, hogy őt is megértsem, és a legőszintébben megbocsáthassam neki, amit velem tett, még tíz évet kellett várnom.

Kép: pixabay.com