Csillagbérc

Olyan volt szeretni Őt, mint nyüzsgő nyüvek táncában gyönyörködni az érett cseresznyékben. Gyönyörű látvány, édes ízek, mégis igazából minden rothadt belülről. Ez a tudás nem az évekkel érkezett meg hozzám, akkor is pontosan láttam, hogy minden hazugság, minden értéktelen látszat volt csupán, mégsem tudtam elengedni, nem tudtam elfogadni, hogy nem lehetett igaz.  Elbúcsúzott tőlem azon a reggelen, és új útra léptem, egy olyan útra, amiről egyáltalán nem tudhattam, meddig tart. Elhagyott a játékvezetőm, előléptettem hát magam, és új játékokat kerestem, miközben minden nap visszavártam, minden éjjel arra vágytam, hogy megjelenjen, hogy hívjon, hogy írjon, hogy visszatérhessek a közösen teremtett kis poklunkba. De nem jött, nem csinált semmit. Eltűnt, mintha soha nem is létezett volna, olyan űrt hagyva maga után, amivel nem lehetett együtt élni.

Játssz velem!

Azt hittem, hogy boldog leszek végre a szabadságtól, hogy újra átélhetem a normális hétköznapokat, hogy nélküle is megtalálom majd az élet értelmét, hogy elengedhetem mindazt a fájdalmat, amit okozott nekem. De túl jó tanítványnak bizonyultam. Azt hittem, hogy talán majd ez a hétvégi áldozat könnyebbé teszi, sebaj, majd az a következő, vagy hát már tényleg, a következő már tényleg egy szerelem lesz. Vagy senki. Senki nem maradt. Égetett a hiány, fájt, mart, éreztem, hogy minden egyes nappal kevesebb leszek. Új szenvedélybetegség ébredezett. Éppen olyan érzéketlenné váltam, mint amilyen Ő. Idővel pedig már nem is igyekeztem szeretetet keresni. Tudtam, hogy tökéletesen képtelen vagyok rá. Tisztán játszottam, mégis mocskosabban, mint valaha. Sosem hazudtam, sosem állítottam senkinek, hogy lesz belőlem valami, mégis mint valami Merlini varázslat, úgy szállt az átok. Minél közelebb akart hozzám kerülni valaki, én annál hátrább léptem. Eltávolodtam a valóságtól, az emberi érzésektől, csak az enyhülésre vágytam. Egy pillanatig sem hittem, hogy szerethet engem bárki, és azt sem, hogy én szeretni tudnék bárkit rajta kívül. Miközben annyira vágytam a feloldozásra, egyre messzebb sodródtam a megoldástól, önmagamtól.

Igaznak kellett lennie

Olyan sok idő telt el nélküle. Már néha írt. Néha szeretett, néha hallani sem akart rólam. Néha meg akart szökni velem a világból, néha kikérte magának, hogy családja van, és ne zaklassam. Néha felhívott azért, hogy elmondhassa, nagyon hiányzom, néha felhívott azért, hogy elmondja, soha ne keressem többet. Néha a fényképeinket nézegette, néha ki akart törölni mindent. Én is. Nem ment. Olyan régen találkoztunk. Jöttek x-ek, meg y-ok, talán még z-k is, de nem segítettek. Mindet megbántottam, mert azt sem tudtam, hogy én ki vagyok, és annyira kétségbeesetten kapaszkodtam abba, hogy még képes vagyok érezni. Nem változathatott meg mindent, nem hazudhatott, nem hihettem el, elvesztem, belevesztem. Úgy repültek körülöttem a hónapok, száguldottak át az életemen emberek, viharok, hogy észre sem vettem őket, csak az az űr, az az űr egyre jobban fájt.

Sok stádiumon ment át a szenvedésem, az elvesztése feletti gyászom, talán pontosan úgy, ahogy a rák terjedt a testemben. Eltelt egy tavasz, eltelt egy nyár, és én örökös tagadásban éltem. Nem kellett senki, kellett mindenki. Sosem voltam egyedül, mindig egyedül éreztem magam. Vártam, de közben tudtam, hogy nincs mire várnom. Vágytam, pedig tudtam, hogy igazán soha sem tett boldoggá. De már mindent elhittem neki, elhittem, hogy ez így jó, hogy egyszer majd jön, tényleg jönni fog. Nem jött.  

Diagnózis

Nyár végén pedig már túl voltam a műtéten, de még teljes tudatlanságban, az élvezetek mindennemű és féktelen hajszolásában. Azt ígérte augusztusban is, hogy jön, hogy már annyira... akkor sem jött. Egész nap vártam, és nem akartam elhinni, hogy hazudott, hogy már megint. Utólag azt mondta, nem bírtuk volna ki. Talán igaza volt. Augusztus 29-én pedig először kötötték be a kemót. Nem tudott róla, még sokáig nem. Elhagyott, és én valóban el voltam hagyva. Nem hogy a fényt, még az alagutat sem láttam. Nem féltem, már nem is fájt. Egyszerűen minden mindegy volt. Fél éve vártam már arra, hogy küldjön egyetlen egy jelet, hogy nem csak elképzeltem, hogy nem őrültem meg. Folyt körülöttem az idő, és mintha egy befőttes üvegben ülve lebegtem volna át a fájdalmasan üres hétköznapokon. Tompa hangok, érzések, vágyak egymást meghazudva tépték darabokra felesleges létezésemet.

www.pixabay.com