Csillagbérc

Mert eljöttél

A semmiből jött, persze tudom, hogy azért, mert hívtam Őt. Kiürült kapcsolatból kellett továbblépnem, kitalált életből kellett megvalósulást nyernem, újra kellett építenem önmagam. Annyira kézenfekvő volt Ő, annyira könnyű, annyira értéktelen, és annyira ellenállhatatlanul semmilyen. De ott volt. Ott áll előttem, két lépcsővel lejjebb, hogy a szemébe nézhessek. Tisztán láttam, hogy minden nő az övé, hogy számára nem létezik nem, hogy én sem menekülhetek, és hogy már egyáltalán nem is akarok. Hatalmas karjai közé vágytam, mert élvezni akartam a törvénytelenséget, a kihágást, a létezés perifériáját, amikor senkinek, semmiért nem tartozom magyarázattal, és bűntudat nélkül elvehetem mindazt, amire csak vágyom. Láttam a szemében, hogy akar. Látta a szememben, hogy akarom. Semmit sem kellett mondanom. Megragadta a vállaimat, és csak annyit mondott tiltakozásképpen, hogy ne tegyem ezt vele. Tisztán beszéltünk, senki sem mellé. Neki családja volt, nekem pedig semmi veszítenivalóm. Birtokolta a testet, amire vágytam. Birtokoltam a testet, amire vágyott.

Hidegen ragyogó csillagok fényénél

Az első randevú, a veszedelem kezdete, a romlás első éjjele felejthetetlen emlékeket égetett belénk. Írhatom így, tudom, hogy ugyanígy érez. Olyan csodálatosan egyszerű, olyan érzékeket tépően mámorító, olyan szenvedélyesen érzéketlen együttlétet soha azelőtt elképzelni sem tudtam volna. Vágyainkkal egymás húsába martunk, akaratunk összefonódása csodálatos harmóniába olvadt. Közel ért hozzám az egész létezése, közel engedtem hozzá önmagam, pedig semmit sem tudtunk meg egymásról, semmit nem is akartunk megtudni egymásról. Ezzel a csendes elengedéssel olyan szintre léptünk, ahol még nem jártam azelőtt. Semmi más nem létezett csak két test földöntúli gyönyörhajhászása, egy olyan magasabb szintű létezésé, amelyben már egyáltalán nem számított, hogy ki vagyok én, és nem számított az sem, hogy ki ő. Voltunk mi ketten egymásnak, és engedtük, hogy magával ragadjon bennünket az abban a szobában később hónapokig vibráló kéjes alázat. Eszméletvesztés.

Mindig újra

Mikor elaludt mellettem, az első pillanatban megéreztem a végtelen távolságot közöttünk, megérintett a valóság. Ott feküdt teljes meztelen valójában, és én gondolkodás nélkül otthagytam. Egyetlen másodpercet sem akartam már vele tölteni. Akkor nem, és semelyik másik hajnalon sem. De minden éjjel újra feltámadt a vágy, és ő jött, mintha titkos csengővel csilingeltem volna. Bódult, észnélküli csodálattal éltünk egymás testében. Minden nap arra vágytam, hogy este megszólaljon a telefonom, és újra eljöjjön értem, miközben éppen ennyire gyűlöltem is azért, amit tett velem. De mindig megcsörrent a telefon, és én már a legaljasabb szajhának öltözve vártam, hogy újra szétszedjen, hogy újra annyira akarjon, hogy szentéjt állítson női mivoltomnak, és térden állva csodálja soha meg nem ismételhető fiatalságomat. Vágytam a vágyait, pedig éreztem, hogy egyre mélyebbre ránt magával, és egyre jobban sodródom, befogadom ezt az értéktelenséget, ezt az egyszerű ürességet, ezt a lelketlen testiséget. Nem beszélgettünk. Nem én kellettem neki. Elvette, ami izgatta, és mindent megtett érte, hogy én is megkapjam, amire vágyom. Hiába éreztem, hogy ez nem lehet így normális, mégis valahogy egyszerűen ment. Minden áldott nap eldöntöttem, hogy ez lesz az utolsó.

Engedj el!

Igazi rothadó poklot építettünk fel magunk köré, ami infantilis boldogsággal töltött el bennünket. Gyűlöltünk egymást, veszekedtünk, százszor megfogadtuk, hogy soha többet. Napközben. Éjjel pedig körülölelt az őrült vágy egymás iránt, és bármikor, akármikor jött, hogy elvigyen,  én soha, de soha nem tudtam nemet mondani neki. Hónapok teltek el ebben az élhetetlen életben, ebben az állandóan részeg szerelemben, ebben az el nem múló szenvedélyben. Szép lassan pedig hosszabbá váltak az éjjelek, és elérkeztek hozzánk a hajnalok, a közös ébredések. Lassan összefonódtak a napjaink, és úgy töltöttünk együtt végtelen órákat, hogy mindketten tudtuk, nem szabadulhatunk egymástól. Próbáltam menekülni, kétségbeesetten, félve, fájva, de nem engedett el. Míg egy hosszú szédült, szerelmes éjszaka után arra ébredtem, hogy semmim sem maradt. Ő nem lehet az enyém, más pedig már nem kell. Annyiszor megpróbáltam nélküle, annyiszor kértem, hogy hagyjon végre, sosem tette. És én elfogytam. Semmi érzés nem maradt bennem. Nem szerettem Őt, nem szerettem magamat sem, de nem szabadulhattam.

Szerelem

Hosszú hónapokkal később az az este másként kezdődött, ahogy soha azelőtt. Józanságban, beszélgetve, összebújva. Akkor csodálkoztam rá először, hogy hihetetlenül semmit sem sejtünk egymásból, mégis valami végtelen nyugalommal ölelt át, és én nem is akartam mást, mint élvezni az összeolvadás eddig elképzelhetetlen formáját. Tiszta és csendes volt minden, olyan egyszerű. Úgy szeretett, ahogy soha azelőtt, úgy csókolt meg, úgy vágyott rám, mint aki utoljára tart a karjaiban. Az egyetlen, az igazi órái voltak a soha nem létező szerelmünknek. Igazán ott lehettünk egymásnak, és a rengeteg fájdalom és a mérhetetlen mámor ellenére azon az éjjelen szeretkeztünk először és utoljára. Nem vehette el tőlünk senki azt az egymásba fonódást, az érzékeknek azt a táncát, a zene mélyen belénk maró igazságát, a véget nem érő csókjaink megismételhetetlen varázsát. Igazi szerelem ragyogott körülöttünk, pedig annyira gyűlöltem már Őt, de valahogy akkor minden más volt. Nem tudtunk betelni a gyönyörrel, ami körülölelt akkor bennünket. Hideg, olyan hideg kora tavaszi hajnal volt.

Utoljára

Másnap reggel sem mondott semmit, csak megcsókolt. Kint az utcán. Azelőtt soha. Szomorúak voltak a szemei. Azelőtt soha. Megsimogatta az arcom. Azelőtt soha. Nem mondta meg, hogy búcsúzunk. Tudtam, hogy búcsúzunk, de még nem akartam, hogy fájjon. Elengedett ezzel a félelemmel,  ezzel  a bizonytalan fájdalommal, és én aznap találtam meg a kulcscsontom mögött az első daganatomat. Tudtam, hogy valami elkezdődött, éreztem, hogy valami hatalmas erő összeroppantott. Megtörtem. Semmi nem számított, pedig akkor még nem kaptam diagnózist, ami azt illeti, még nagyon sokáig nem. Csak éreztem, hogy elvesztem. Hogy már nincs érték, nincs érzés. Elment az egyetlen, akit szeretni akartam, és én még olyan borzasztóan sokáig nem találtam meg önmagam.

www.pixabay.com